TSZ

Csak hogy a kecske is, B is és a káposzta is megmaradjon, B igen komplex túratervet improvizált 1-2 nappal a hagyományos március 15-i Tavaszi ébredés (Früchlingenfachsen helyett Frühlingserwachen) túrára.

A TSZ vezetőség felé többször jelezték már, hogy családos túrákra is igény lenne, ezért a kellemeset a még kellemesebb összekötve körvonalazódott az útvonal: a „rendes” túra Verőcéről Szokolyán át Királyrétre vezetett; míg a másik, „családi” útvonal Kismarosról kisvasúttal Pap-rétig, ill. Királyrétig vezetett, ahol a kirándulók egyesültek. De persze nem úgy.

Az alapító tagok M és B a verőcei vasútállomástól indultak a Csattogó-völgy felé. Az üdülőházak magasságában a jelöletlen gazdasági utakon É-nak vettük az irányt a Király-kő irányába. Szent Péter amúgy sem volt oly’ jó kedvében, el is cseperedett az eső, de nem úgy ahogyan szokott. Érdekes módon - a nemzeti ünnepre vagy a Békemenetre tekintettel - karikába esett az eső. Hát, így meneteltünk a fennsíkon, néhány szelfire meg-megállva.

Eközben a kisvasút is elindult Kismarosról a családokkal…

{Itt a naplóbejegyzés megszakad, mert a firss élményeket B. eddig vetette papírra. Azóta meg olyan sok idő eltelt, hogy az apró részletek feledésbe merültek… De jó túra volt, és mindig ez a lényeg.}

B.

Hosszú téli álmából ébredt a Túraszakosztály, amikor február 11-én megszervezte idei első, Sonnenblume (Napraforgó) névre keresztelt túráját. A túrán a Túraszakosztály alapító tagjai és egyetlen pártoló tagja vett részt.

Az útvonal a korábbiaktól eltérő volt, így azt gondos tervezgetés után B a Budai-hegységbe szervezte. A Szomszédok c. teleregényben a joviális erdész Dénes bácsijának (Kun Vilmos) nyomába akartunk eredni, de ezt már az első 15 percben elvétettük. Végül is, erre alapult volna az egész túra, de azért összességében csak jól sikerült.

Az óbudai Kolosy térről 65A jelzésű autóbusszal a Fenyőgyöngye megállóig utaztunk, ahol utunk kezdetén gyönyörű kilátás nyílt a NER lovagok luxusházaira. Valószínűleg a nagy morfondírozásban az első 30-40 méteren el is vétettük az irányt, így Dénes bácsi sorozatbéli vadászházát pontosan elkerültük... Így rögtön az Árpád kilátóhoz jutottunk. Szép volt meg minden, csak borzasztóan nedves volt a levegő, így a párában gyönyörködtünk. Eközben M. legendás csili-pálinkájából (szilveszterhez képest már fel volt ütve) kortyolgattunk, de csak milliliterenként.

A Látó-hegy másik oldalán Csatárka, illetve Nyék kerületrészekbe ereszkedtünk. Az Ördög-árkot követve jutottunk el a Völgy utcai villamosmegállóig, ahol a kocsma teraszán töltekeztünk fel, de persze nem a napsugarakkal.

Kellő elhatározás után a Hárs-hegynek vettük az irányt, hol a Mária-úton, hol a Gyermekvasút pályája mellett bolyongva jutottunk el a Kis Hárs-hegy tetején lévő Makovecz-kilátóhoz. Itt már kellően elfáradtunk és a Nap is kezdett veszteni erejéből, ezért a mobil grillt előrántva olyan ebédet rögtönöztünk magunknak, hogy az arra járók taknya-nyála egybefolyt. 

A lezárt ingó-bingó kilátóról szétnéztünk azért, majd jóllakva elindultunk lefelé. Nem is tartott soká, hogy a Széher útig lejussunk, ahonnan a modern kor vívmányaival folytattuk hazautunkat.

Összegzésképpen megállapítható, hogy bár Dénes bá' nyomára nem akadtunk, elég jó kis út volt ahhoz, hogy pl családostul be lehessen járni akár az egészet, akár annak egyes részeit. Pl. szalonnasütéssel meg-megszakítva. Vagyis saját magunkat is sikerült meglepni ezzel a kellemes útvonallal. :)

B.

Az Úr 2017. évének Böjtelő havában került sor a TSZ első Sonnenblume (Napraforgó) túrájára. Hosszas mérlegelés és a tavaly jól bevált útvonal miatt esett ismét a választás a Nógrád-Szendehely útvonalra.

A szervezéskor még bizakodtató létszám az indulásig 4 főre olvadt, nyilván a hideg idő és a nehéz terepviszonyok miatt. Így megállapítottuk, hogy most is csak a legtapasztaltabbak merik vállalni ezt a rendhagyó túrát.

A kiindulóponthoz először Vácig kellett utaznunk. A közel fél órás utat majdnem végig a jegyellenőr társaságában töltöttük, hiszen M a vonaton kívánta a Vác-Nógrád viszonylatra érvényes menetjegyet megvásárolni. Ez mintegy fél órába telt a jegyíró berendezés technikai összetettsége miatt és lassan begördült a vonat Vácra. Némi tanácstalankodás után sikerült átszállnunk a csatlakozó Bzmot Piroskára, amivel Nógrádig folytattuk utunkat.

A túrán ezúttal (is) 4 fő vett részt. A magas fokú szakértelemnek köszönhetően az időjárás természetesen most is alkalmas volt a túrázásra, de M Iphone-ján továbbra sincs hőmérő így sajnos a hőmérsékletről nem tudunk számot adni. A kissé bizonytalan légköri viszonyok miatt a felhők a Nappal egész nap viaskodtak.

Nógrádon még tél volt. A Fő téren a feldíszített karácsonyfa és a fagyöngy alatt kívántunk egymásnak kellemes ünnepeket a faragott-ékes kapuból. Ezután idén is megtekintettük a híres szombati kirakodóvásárt, azzal a két standdal. A művirágok, a flex korongok és a majók (trikók) szemrevételezése után első utunk a már jól ismert Pityóka kocsmához vezetett. Azaz vezetett volna, ha az nyitva lett volna. Régen minden jobb volt...  Így szégyenszemre a mellette lévő Coop-ban kellett erőt gyűjtenünk a túrára. Ezután teljesen fagyott úton kellett felkapaszkodnunk a Nógrádi várba. Többször is meg kellett állni, mert hideg is volt és csúszott is. A pálinka, meg az út. Rendhagyó módon, a villásreggeli elkészítéséhez kezdtünk és a várfalon gerillagrillezésbe kezdtünk. Történt ugyanis, hogy M hirtelen felindulásból a túra előtt pár nappal vásárolt 2-3 mobil (Bear) grillszet(et). Miközben tehát a várfalon festői környezetben sültek a kolbászok, megcsodálhattuk volna Nógrád csodálatos panorámáját, azaz csodálhattuk volna, de részben a grilltől (pillangó-effektus), részben Szent Péter miatt a város ködbe borult.

Miután befejeztük a pikniket, megindultunk Szendehely irányába a K jelzésen. A faluból kiérve, a pálinkafőzdénél való kötelező snapsz- és fotóstop után főleg havas talajviszonyok vártak. Ezzel együtt nem tévesztettük szem elől a jelzést (nem úgy, mint tavaly – bár akkor a pálinka is több volt…) és bevetettük magunkat a Rác-hegy alatti erdőbe. Ez a szakasz még igen kellemes volt, mert enyhén lejtett is a Morgó-patak felé. A patak erősen befagyott, így az átkeléssel sem lett volna gondunk, bár most a híd is erősen állt. Ennek ellenére B. teherpróbát  tett és fogadásból többször is sikeresen átkelt a jégen. Amely alatt azonban erősen áramlott a víz…

A Morgó-pataknak és a Berkenye felé haladó Piroskának is búcsút intve, áttértünk a K+ jelzésre, amely a Kis-Kő-hegy alatt vezetett tovább. A Keskeny-bükki pataknál újra egyesült a K+ és K jelzés, ahol – immár sáros – terepviszonyok között haladtunk a következő megállónk felé. Ez pedig egy tetszőlegesen választott rét volt a jelzés mentén. Az egész réten egyetlen korhadt fatörzs árválkodott, amelyen ismét grillpartit rögtönöztünk. Az idő előrehaladt, a Nap nyugodni készült, így uzsonnára gyorsan egy könnyed curryben pácolt csirkemellet készítettünk bajor weißwürstchen-nel és fűszeres grillsajttal.

Most már jóllakottan (egy szemetes zacskóval és majdnem egy törött nyelvű fejszével) folytattuk utunkat célunk, a közeli Szendehely felé. Tényleg nem volt messze, de igen nehezen haladtunk a havas-sáros bevezető úton. Nagy öröm volt, amikor végre aszfaltra léphettünk. Utunk egyenesen a már jól bevált Szepi fogadóhoz vezetett, ahol a egy könnyed kilépő gesztenyepüré-kávé-sör körrel fojtottuk le a napot. Majd ezután busszal Újpestnek vettük az irányt.

Á., B.

Gyengéden simították végig a Nyugati pályaudvar tetőszerkezetét a decemberi Nap sugarai, amikor a TSZ maroknyi csapata gyülekezni kezdett az induló vonatnál. Cs., K., és M. kissé sietve érkeztek, de rendben sikerült elindulnunk. A már sokszor megtett út közben ki ezzel, ki azzal töltötte az időt: K női magazinokat lapozgatott, Cs, M és B  pedig a tavalyi lepárolt gyümölcstermést vizsgálgatta, többször is.

A zebegényi Coop-ban felszerelkezve, első utunk a pár méterre lévő simsonos Mókus vendéglőbe vezetett. Szokás szerint a túrát jó alaposan megterveztük kávé (pocsék) és néhány sör közben. Közben jutott idő a Vitézi Közlöny legújabb számának szemlézésére is. Majd csak ezután következett Cs saját főzésű sörkóstolója, már az egységen kívül.

Zebegényt a Z jelzésen, a több helyen befagyott Malom-patak mentén hagytuk el. Néhány kilométer után letértünk a jelzésről és a Szajkós-rét és a Hangyás-völgy között vezető erdészeti úton haladtunk tovább. Természetesen szó sincs eltévedésről, inkább tudatos és rugalmas útvonaltervezésről. Ezzel együtt utunk első tervezett nagyobb állomását, a törökmezői turistaházat kihagytuk. A K - Z „T” közös jelzésen csatlakoztunk újra a turistaútra, ahol némi kaptató után a kövesmezői útra értünk. Ennek végén erdészeti haszonjárműveket tekintettünk meg, igen közelről. A térképeken is jelzett, igen szép kilátás tárult elénk Kövesmezőről átellenben a Visegrádi várra.

Innen leereszkedtünk Nagymaroshoz, ahol a kiszemelt éttermek zárva tartottak, így a vasútállomáshoz közeledve egyre csüggedtebbek lettünk. A vonat viszont megérkezett, így azonnali döntési helyzetünkben úgy határoztunk, hogy inkább elindulunk hazafelé. A matiné túra így is kellemesen sikeredett, bár kissé befejezetlennek éreztük.

A hazaúton az TSZ alapító tagjai - javaslat hiányában – nem döntöttek újabb tag jelöléséről és nem választottak új tagot soraikba sem.

B.

Minthogy intézményes túra szempontjából a nyár meglehetősen szerény (egy sem) volt, így nagy lendülettel és lelkesedéssel vágtunk bele a hivatalos március 15-i évnyitó túrát követő őszi Blätterfall túra szervezésébe. Mindezzel együtt a lelkes érdeklődők száma egyre apadt és végül visszaolvadt a törzsgárdára és egy amatőr vendégre (Sz.). M. persze inkább a esztétikai-szépészeti beavatkozó műtétet választotta, hogy ne kelljen túratársaival tölteni a hosszas egyeztetés után kitűzött gyönyörű szeptemberi napot.

Szentendre felé már a HÉV-en ízelítőt kaptunk a szabályos jegyvizsgálói intézkedésből, amikor ellentmondást nem tűrő hangon, régi idegen katonai vezényszavakat megszégyenítő hanglejtéssel adta ki, illetve kezelte kiegészítő jegyeinket az ellenőrnő.

Busszal Pilisszentlászlóra utaztunk, ahol legnagyobb meglepetésünkre nyitva találtuk a Gesztenyés sörözőt. A fiatal pultos lány persze örömünket ellensúlyozta nem igazán vendéglátós modorával és a felmosás közben be-bezárt kocsmaajtóval. Ezzel együtt pár sört és pálinkát el- és kitöltöttünk az előttünk elhaladó 30-40 trekkingbotos - vélhetően amatőr - túrázók egészségére is. Közben B eligazította a jelöletlen (?) Spartacus-ösvényre a segítséget kérő fiatal túrázó párt is.

Feltöltődve, erőt gyűjtve nekivágtunk a KS jelzésen a TSZ egyik alapítója által bölcsen kijelölt útnak. Az 590 méter magas Szent László-hegyet inkább megkerülve haladtunk a Pap-réti erdész- és vadászház felé, amikor ismét útbaigazítást kért egy magányos túrázó. Térképe nem lévén csak egy itinert szorongatott kezében és meglehetősen feszült volt már akkor. Valamit keresett, de - kivételesen nekünk sem volt térkép - fogalmunk sem volt, hogy mit keres és merre tart. Ennek ellenére B készségesen a jelzésen Szentlászló felé irányította. Kisvártatva – egy 15-20 perces sörstop erejéig és amíg B. Sanyikát tanította helyesen vizelni – még feszültebben jött vissza, azzal, hogy mégsem arra kellett volna mennie. Arcán látszott, hogy mást is gondolt, de azt nem mondta. Talán a véreb Sanyika, talán Cs. miatt.

Utunkat tovább folytatva a KS jelzésen a Pálóczki-réten csodáltuk az őszi sáfrány mezőt (Crocus speciosus) és P jelzésen a Zánkói-réten meg is pihentünk. B. el is szenderedett a fűben. A kis pihenő - és az ingen jól sikerült répás fotók után (nem először csinálta, csak nem vízzel...) - a P jelzésen az 548 méter magas Kis Bükk-tetőig haladtunk, ahol Cs javaslatára gyorsan átterveztük az útvonalat. Tettük mindezt azért, mert a közeli Tahitótfaluban éppen elkészült a napi friss barbecue adag. Ezért a Vöröskő-szikláról lemondva, a S+ jelzésen az Ugró-patak mentén leereszkedtünk Tahitótfaluba, ahol a közeli Őrház Sörkert Chill & BBQ-ba vetettük magunkat. Előtte még Sz. elbúcsúzott, mert egyéb elfoglaltságai miatt a levezető uzsonnára már nem tudott csatlakozni.

De hát a szokás, az szokás és ebben a kemény 10-12 km túrában (meg talán az elfogyasztott alkoholmennyiség miatt is) elfáradtunk, muszáj volt étkezéssel zárni a napot. Igen meglepő volt látni (még inkább utólag olvasni erről a helyről tekintélyes bejegyzéseket) és kóstolni a szmókerben éppen elkészült marha szegyet, fejhúst vagy éppen az oldalast. A javaslatért Cs.-t külön dicséretben részesítette B.

Jól lakottan és kissé elpilledve indultunk haza a 160%-osan tömött buszon Szentendréig, ahonnan repülőrajttal éppen hogy elértük a HÉV-et, hogy mielőbb szeretteink ölelő karjába térjünk meg.

B.

xxx

Mint ahogy a rózsásujjú hajnal Keleten, úgy kelt a Túraszakosztály maroknyi csapata is téli álmából az év első túrájához. Talán a bizonytalan idő szegte többek kedvét, de a sokat próbált 3 főt (Á, B, Cs) nem sikerült eltántorítani eredeti elhatározásuktól. Ehhez képest a túra nevéhez (Napraforgó, Sonnenblume) méltó idővel ajándékozott meg bennünket Szent Péter. Hárman, pontosabban négyen indultunk, mert ahogy a legutóbbi túrán, most is velünk tartott Sanyi(ka), a tacskó (tisztességes nevén Tróger Sándor).

A szokatlan „korai” indulást  a csatlakozás indokolta, így sikerült, hogy majd’ húsz év után eljutottunk a Nógrádi várhoz. Na, de még vissza az előző naphoz: B. lázas keresés ellenére sem találta meg az utazási igazolványát, a kamásliját és a pálinkás poharait. Talán fokozatosságában is ennek érezte a legnagyobb hiányát, de végül az éjszaka közepén meglettek a poharak. Így már nyugodtabb szívvel vágtunk neki a verőfényes szombati napon.

Vonattal Vácra, majd onnan a Piroskával Nógrád településig utaztunk. Már a vonaton figyelmeztetett egy kedves hölgy útitársunk, hogy a túra elején elég rossz lesz a terep. Ehhez képest pont az elején volt viszonylag járható, a közepétől meg combközépig érő saras útnyomokat kellett kerülgetnünk.

Első utunk természetesen a helyi vendéglátóhelyre, a falu közepén található Pityóka kocsmába vezetett. Előtte azonban útközben megtekintettük a szombati kirakodóvásárt is. A kocsmában - jó szokásunk szerint - megterveztük az utat és egy kör (!) elfogyasztása után a szomszédos kisboltban feltankoltunk. Természetesen nem kakaóval.

Laza kis kaptatóval érkeztünk fel a várba, ahol kényelmesen elköltöttük a tízórai söreinket. B.-t megérintette a hely szelleme (meg a sör is), mert egyik sokadik felmenője a 15. században nagyszabású építkezéssel bővítette a várat és családi címerüket is feltárták a XX. század eleji ásatások során. Gróf Széchenyi után B. is megtekintette a vár romjait, majd ezután újra útra kerekedtünk. A vár aljában lévő kapufeliraton ("Légyszi ne szarj ide") jó derülve búcsúztunk a falutól és a pálinkafőzde mellett végleg a K+ jelzésen elhagytuk. A jelzés helyett a keréknyomokat és a logikusnak tűnő utat követtük, amely a Hosszú-bércen vezetett végig. Innen szép látvány volt Berkenye falu, de sajnos a turistaút egyre távolodott tőlünk, így nem volt mit tenni, egyenesen az út felé vettünk az irányt és keresztülgázoltunk mindenen. Először egy kellemes, de lápos réten, majd az azt szegélyező áradó patakon.

A patak elég sebes és széles volt ahhoz, hogy helyből megugorjuk és a hidat is meglehetősen megrongálta az ár, de sehol nem találtunk megfelelő gázlót. Így az élére fordult fahídon egyensúlyoztunk át egyenként. Külön megemlítendő B átkelése, mert Á és Cs hirtelen rögtönzött korlátjában kapaszkodva kelt ált, Sanyikával a másik kezében. Sikeresen át is értünk, de máris újabb veszély leselkedett ránk.

A vasúti töltés sima ügynek tűnt, csak a szél zúgásának hitt hang a vonat volt. Ami persze a másik irányból tűnt fel, mint ahogyan a "szelet" szemléltük a sínpár közepén. Keményen ránk is kürtölt a közeli kanyarból, így akciófilmbe illő módon vetődtünk be az erőbe. Innen már nem volt sok a K+ turistaútig. A félméteres sárban a keréknyomokat kerülgetve haladtunk a Bika-rét magasságában lévő elágazásig, ahol a K útra fordultunk, ami már Szendehelyre vezetett. Kellemesen elfáradva és meglehetősen sárosan tértünk be a Szepi fogadóba, ahol B. és régi jó ismerősével is találkozott. A bőséges estebéd elfogyasztása után buszra szálltunk és pillanatok alatt álomba szenderedtünk. Újpesten búcsút intettünk egymásnak a március 15-i legközelebbi találkozásunkig.

B.

A TSZ megtartotta hagyományos évzáró "túráját" a Pilisben. Részletek személyesen, de inkább ne kérdezzen senki semmit. ;)

B.

Az indiánok és a vénasszonyok (nyara) derekán kristálytiszta időben indultunk a TSZ őszi, első túrájára. Egyesek a rugalmas szervezést sérelmezték - amit a Vezetőség határozottan visszautasít -, de pontosan ez irányította a Vezetőség figyelmét a TSZ alapszabályának egyes kevésbé szabályozott rendelkezéseire. Na, de ne siessünk ennyire a dolgok elébe.

A túrát megelőző este Cs barátunk esküvőjét ültük, így kissé fáradtan indultunk reggel a Nyugatiból. A túrán az alapítótagok (B. és M.) mellett a pártoló tag,  Á és egy új vendég, Sz. vett részt. Még a pályaudvaron  feltöltöttük készleteinket, hogy már a vonaton megemlékezhessünk a TSZ jelvényében is szereplő Dréher Antalról. A TSZ Vezetőségének magas fokú topográfiai, hely- és természetismereti, szaktudását érzékeltette az is, hogy M és B a mozgó (sic!) vonaton tervezte meg a túra útvonalát a Szent Mihály-hegyen át.

Vonaton Zebegényig utaztunk, ahol az állomás környékén lévő valamennyi (3) sörözőt 10 órakor zárva találtuk. Szerencsére az állomással szembe lévő cukrászda is kínált sört, mi meg elfogadtuk. Átgondoltuk az előttünk álló 9,6 km-t és ittunk még egyet. De nehogy üres kézzel induljunk, vittünk is volna, de úgy már nem volt. A nagy vasárnapi nemzeti zárvatartás ellenére viszont nyitva volt a Coop. Ki is használtuk: Jó palócok és Vidróczkik kíséretében indultunk meg rövid, de annál technikásabb és megterhelő utunkon.

Az S úton a vasút vonalában haladtunk folyamatosan emelkedő utunkon a Borostyán-kői pihenőig. Itt Sz-t valami kis jelentéktelennek tűnő apró bogár megcsípte, aminek hatására a erős fájdalmak közepette a következő napokban két-háromszorosára dagadt a lába és különböző színekben pompázott (#993333, #993366). Ennek pedig betegállomány lett a vége.

Miután a szépkilátás pontot megcsodáltuk, utunkat tovább folytattuk, de már akkor elhatároztuk, hogy rövidítünk. M ajánlott egy rövidebb utat. B mozaikszerű térképén ez persze már rajta sem volt, így mindenki M-re bízta magát. A nehéz terepviszonyok ellenére a 'barlang/omega' jelzésen megérkeztünk a Prédikálószékről is sokszor csodált Remete barlangokhoz. Meglehetősen sokan voltak fent. Mindez persze nem zavart és hozzávetőleg fél órát sütkéreztünk, szundikáltunk a sziklapárkányon a szeptember közepi gyönyörű időben.

Sörrel, pránával és napfénnyel feltöltekezve ereszkedtünk az S úton Nagymaros felé. Éttermet keresve botlottunk az Édeske cukrászda és a hátsó udvaron étterembe. A hely is és az ételek is igencsak elnyerték a tetszésünket. (A korábban látogatott Korona - ahol flegma volt a pincér - be is zárt.) Mindez persze nem feledtette M-mel és B-vel a rigorózus kötelezettségeiket. A Vezetőség teljes létszámában vezetőségi ülést tartott, amely során megválasztotta Sz-t jegyzőkönyvvezető-alsegéd-póthelyettesnek. De azért biztos, ami biztos, a jegyzőkönyvet M intelligens beszédfelismerő telefonjára bíztuk:

"A túra Szakosztály 2015. szeptember 13-a itt óráján a vezetőség részéről felmerült hogy a tagi jogviszony megszüntetése illetve megszűnése nem illetve nem kellőképpen szabályozott a túra Szakosztály szervezek és működési szabályzatába ezért a vezetőség álláspontja szerint szükséges erről rendelkezni mód biztos alapítótagok határozati javaslata alapján a vezetőség ál"

A jegyzőkönyv helyesen:

"A Túraszakosztály 2015. szeptember 13-i túráján a Vezetőség részéről felmerült hogy a tagi jogviszony megszüntetése, illetve megszűnése, nem, illetve nem kellőképpen szabályozott a TSZ szervezeti és működési szabályzatába, ezért a Vezetőség álláspontja szerint szükséges erről rendelkezni. M {a blog miatt anonimizálva} alapítótag határozati javaslata alapján a Vezetőség döntése alapján megvonható a tagi jogviszony, ha a tag nem vesz részt kellő gyakorisággal a TSZ túráin, vagy nem tanúsít kellő tiszteletet a Vezetőség iránt. A tagsági jogviszony visszavonása után a volt tag nem viselheti a TSZ pólóit, illetve a "tag" feliratot ki kell takarnia. Azonban így is reklámhordozói díjat kell fizetnie a TSZ embléma viseléséért. Á javaslata alapján, további szankcióként a TSZ elfogadta, hogy kirívó esetekben a tagsági jogviszony megszüntetése folyományaként a pólón szereplő "tag" feliratot ecetes ollóval ki kell vágni és a mellbimbón krokodilcsipeszt kell viselni".

A Taggyűlés e napirendi pontot egyhangúlag, ellenszavazat nélkül elfogadta."

Ezt pedig meg is pecsételtük egy-egy sörrel. Így pedig már jóllakottan és jólivottan indultunk haza vonattal Pest felé.

B.

U.I:1: A TSZ sok boldogságot és örömöt kíván Cs-nak és E-nek! A TSZ felajánlja, hogy következő túrán nászútként térítésmentesen részt vehet az ifjú pár. 

U.I.2: A Vezetőség reméli, hogy a jegyzőkönyvből magára ismert az a személy, aki miatt a kiegészítő rendelkezés megalkotása szükségessé vált és levonja a megfelelő következtetéseket! 

B.

A Túraszakosztály minden évben hagyományok szerint ünnepi keretek közt megrendezi évadnyitó túráját a már megszokott Gesztenyés söröző – Miki-tó – Prédikálószék – Vadálló-kövek – Dömös útvonalon. Megjelenés tagoktól elvártan ünnepi felszerelésben, egyéb érdeklődőkkel szemben elvárás nincs vagy legalábbis megjelenés tekintetében nincsen.

A szakosztály vezetése évről évre megreformálja tevékenységét, új célokat tűz ki maga elé és szervezetfejlesztési tevékenységének segítségével emeli a túrákon nyújtott szolgáltatásainak színvonalát. Ahhoz hogy ennek idén is eleget tehessen első döntésként a túra kezdetét a múlt évihez képest egy órával hamarabb időpontra szervezte.

A Nagy Vasárnapi Zárvatartás első vasárnapján, a hatékony time managementnek köszönhetően a reggel fél 10 és 12 óra között lehetőség adódott a tökéletes túra útvonal megtervezésére, a Gesztenyés söröző és kisbolt bérlőjével a helyi viszonyokat érintő kötetlen csevegésre, illetve Dreher Antal illetve egyéb jelentős személyek egészségére némi alkohol tartalmú frissítő elfogyasztására.

Tervek szerint értük el következő célunkat: a Miki-tavat. A Miki tó jelentősége túlmutat önmagán, egyben ad lehetőséget a múlt áttekintésére és egyben adományként bepillantást a jövőbe. Egy csoda. Csoda, mint ahogy csoda a túraszakosztály töretlensége, erősödése (új tagunkkal gyakorlatilag meg ötszöröztük fizikai erőnket), évről évre történő fejlődése eme vérzivataros időkben. Ez természetesen első sorban a vezetés egységét, felkészültségét és kompetenciáját jelzi, de azért ne feledkezzünk meg a túrán részt nem vevők felelősségéről is. Nyilván egy túranapló irodalmi keretei azt nem teszik lehetővé, hogy kifejtsük, de azt mindenképpen, hogy felhívjuk a figyelmet: nem felejtünk! Természetesen ettől függetlenül a szakosztály továbbra is támogatásáról biztosítja tagjait és egyéb érdeklődő személyeket a további minél sikeresebb, eredményekben bővelkedő sörfőzésre!

A rövid áttekintő és némi hattyúetetés után célba vettük a gyönyörű Prédikálószéket, ahol már a prédikáció nem volt, majd Vadálló-köveken keresztül leereszkedtünk a továbbra is étterem nélküli Dömösre.

Dömösön már a résztvevő három fő rezignáltan vette tudomásul, hogy itt a helyiek a kocsmába lovon érkeznek, majd egy késő délután éhesen, de új élményekkel és célokkal gazdagon haza távozott.

M.

2015. Böjtelő havának utolsó előtti szombatján került sor a 2015. év első, Sonnenblume (Napraforgó) nevű hagyományosnak számító túrájára.

A szobi zónázón az alapító tagok kiosztották a tavalyi évben legyártásra került bottle green színű új lezser egyenpólókat. A TSZ íziben meg is szavazta hogy az ún. ünnepi, kiemelt túrákon – így az évadnyitó Frühlingserwachen és az évadzáró Winterschlaf túrákon – az elegánsabb, világos barna, galléros piké pólót, egyéb túrákon a zöld pólót kell viselni. Mivel a mostani túra ugyan már hagyományos, de mégis a hivatalos évnyitó előtti, ezért az új lezser zöld pólókat viseltük.

A túrát 3 fő túrázó teljesítette, a rendezvényen továbbá részt vett 2 fő turista, akik csak a túra első pár méterén vettek részt, majd a TSZ-TT alapszabályaival szembemenve visszafordultak.

A túra a nagybörzsönyi, Attila elnevezésű – már jól ismert – kiemelt helyről indult. Az útvonal kijelölését hosszas tanakodás és felkészülés (3 kör sör és kipróbáltuk a Szikra vodkát is, bár nem kívántuk) előzte meg a tagság bevonásával. Végül abban állapodtunk meg, hogy a Nagy-Hideg-hegyig biztos az út, ott meg majd döntünk a továbbiakról (Királyrét, Kóspallag, esetleg Diósjenő). A faluból kivezető úton sok tábla hívogatott befelé, mint a vasorrú bába Jancsit (vagy Juliskát), de egy ideig ellen tudtunk állni. Aztán végül nem sikerült és egy sajtműhelybe tértünk: K. és B. bement, míg a többiek kint maradtak. Jobbnál jobb házi sajtokból kaptunk kóstolót (házi diós parenyica, chilis-kakukkfüves félkemény sajtok és még sok minden más.

Az idő ment, mi meg nem, így egyre nehezebben, de csak elindultunk. B. átkozta azt, aki ezt az útvonalat tervezte [ő maga volt – B.], mert a Nagy-Hideg-hegyig tartó közel 7 km-es első szakasz, a maga több száz méteres emelkedőivel „alig” viselte meg a TSZ-TT tagságát és azt könnyedén teljesítette. M. és K. itt fordult vissza, de persze nem a hosszú táv, a nagy szintemelkedés miatt. Hanem csak mert. Na jó, mentségül szolgáljon, hogy K. enyhén szólva nem érezte jól magát. Biztos a társaság miatt. Mondtam, hogy nem kellett volna már az elején annyit „készülni” a kocsmában.

Így a társaság két részre szakadt: Á és Cs. elől, B. pedig kb. fél órával lemaradva folytatta útját. Így ment ez kb. 3-4 km-en át, ahol Á is kissé lemaradt fényképezgetni és várni B.-t. Így a háromfős csapat teljesen szétszakadt egymástól, magukat nagyobb veszélynek kitéve az erdei vadaktól, ragadozóktól és egyéb zsiványoktól.

Szent Péter nagyon kegyes volt hozzánk, bár a beígért sok napsütés nem volt, de legalább az eső sem esett. A túra első szakaszában a megelőző napok csapadékai miatt az utak meglehetősen sárosak voltak. A szakasz közepén csak hébe-hóba (hó volt, hó nem), de a Nagy-Hideg-hegy csúcsához közeledve egyre nagyobb mennyiségű hóval találkoztunk.

 A TSZ-TT túrájával párhuzamosan egy teljesítménytúra is zajlott, akik az időlimit miatt a természet szépségeit semmibe véve, feszített tempóban rohantak keresztül az erdőkön: magányos hippi gyerekek, 70 év körüli urak kutyával és komplett családok úgy húztak el mellettünk, mint ahogy a magyar gazdaság előzi a gambiait. Kicsit szégyen, de megállapítottuk, hogy mehetnénk mi is, de az ilyen fajta viselkedés a TSZ-TT szellemiségével ellentétes. A TSZ az ilyen túrákat soha nem is támogatta, azoktól teljes mértékben elhatárolódik és tagságát is óvva inti, hogy ilyenen részt vegyen. Vagy ha igen, akkor is csak saját felelősségre.

Cs. fél órával korábban felért, ami arra volt jó, hogy kiállta a Nagy-Hideg-hegyi turistaházban ebédért álló sort. Így Á.-t és B.-t már szinte a gőzölgő tányér jól megérdemelt hosszú babgulyás fogadta, amihez még elfogyasztottunk egy Jó Palóc sört is. Talán az egy kicsit sűrűbb is volt, mint a leves.

A turistaházat elhagyva szinte végig lejtőn, kb. 7 km-en keresztül folytatódott a túra, kisebb-nagyobb kanyarokkal, kitérőkkel „természetesen” az előzetes terveknek megfelelően.

Az utolsó, 18:45-kor Királyrétről Kismarosra tartó buszt kényelmes sétával, szürkületben, de még éppen sötétedés előtt elértük. Annyira kényelmesen, hogy még egy órát várunk is kellett az indulására, így ezalatt a kocsmában múlattuk az időt és nem jaffát ittunk. Talán emiatt bátorodtunk fel annyira, hogy még az egyik egyenpólót rá is adtuk a pultoslányra egy fénykép erejéig.

Busszal Kismarosra utaztunk, ahol a vonatra átszállás sem jelentett gondot. Alig mentünk 1-2 megállót, de Vácnál leállították a vonatot baleset miatt. Átszállhattunk volna, de kényelemből nem tettük, amit 2 óra várakozás után eléggé meg is bántunk.

Kínjában B már a MÁV személyszállítási szabályzatát olvasgatta telefonján, és a jegyárak visszatérítéséhez szükséges intézkedések megtételét fontolgatta.

Végül bő két óra késéssel, este tíz óra után valamivel meggyötörten érkeztünk vissza Budapestre.

Á., B.

A TSZ a mára már szintén hagyományosnak mondható Blätterfall (levél-, lombhullás) túráját 2014. október 19-én tartotta. Hagyományos, hiszen minden évben szinte csak ismételjük a túráinkat, de hát a jól bevált dolgokon miért kellene változtatni? Most mégis sikerült…

Szentendrére már öt fővel, teljes létszámban értünk. A rövid, de kalandos buszozás (Cs. molesztálása és a gonosz vadászkislány kegyetlen történetei [„ugye, milyen jól volt, amikor azt a gülüszemű döglött fácánt tologattuk a babakocsiban?” „Apa lőjél nekem kettő, nem, három vagy inkább öt aranyfácánt! Majd én letépem a szárnyát, és adok tollat a barátnőimnek”]) után fél tíz körül érkeztünk Pilisszentlászlóra. Legnagyobb megdöbbenésünkre a Gesztenyés söröző zárva volt, de az ajtóra szegelt írás mindent megmagyarázott. Na, nem a dohányzásról való leszokást segítő, hanem a - feltehetően - korábbi polgármester sorai. Eszerint néhanyan a faluból elárulták a saját közösségüket és a községalapítókra szabadították az idegenszívűket. Végül felszólított az újra építkezésre, ami a megmaradás záloga.

Ezért mi is megmaradtunk. A kocsma napsütötte teraszán. Az nem derült ki, hogy akkor a kocsmát és annak egy régi helyiségéből átalakított vegyesboltot most kik üzemeltetik, de jobb híján itt vásároltunk be (na, nem süteményből, pedig az is volt), hogy a megszokott módon megnyissuk a túrát. És hát előkerültek a pálinkák is – amik elég gyorsan el is fogytak. Ki pohárból, ki pedig üres töltényhüvelyből itta. B-nek persze már meg sem kottyant a véres-saras disznóköröm után. Ismét nagy sikert aratott M csilipálinkája és maguk a másfélmillió scoville erejű háztáji csilipaprikák is, amelyeket ízelítőként hozott magával a kistermelő.

Na, ez a kép fogadta a – legnagyobb megdöbbenésünkre – autóval kilátogató G-t és kedves családját. Sok üvegtől már nem fértek szegény gyerekek az asztalhoz, de a hosszas tervezgetést egyébként sem tudták kivárni, így a nagy család elindult egy kisebb sétára. Mi is indultunk volna velük, csak hát az autójukra vigyázni kellett. Meg már csak azért is, mert M szerint a gyerekeknek kell az állandóság: ha úgy búcsúztunk el tőlük az asztaltól, hogy visszavárjuk őket, akkor kutya kötelességünk addig helyben sörözni, amíg vissza nem érnek. Így is tettünk.

Közben baráti társaságával megjelent Cs. édesapja is, akik pisztrángozni indultak Visegrád alá. Haj, milyen kicsi a világ!

Másfél-két óra séta után G és családja visszaért, majd a térkép forgatásával és a telefonján lévő elektronikus iránytűvel teljesen elszabotálta a túrát. Így esett, hogy B által a mérnöki pontossággal, akkurátusan megtervezett túraútvonal helyett teljesen másik úton indultunk. De annyira, hogy D helyett É-nak indultunk a KP jelzésen.

A falut a Rózsa-hegy alatt hagytuk el, majd a Szent László-hegyet kissé kerülve (kb. itt realizálódott bennünk az új irány, de mivel visszafelé soha nem megyünk, egyetlen út volt hátra: az előre) értünk a Pap-réti erdész- és vadászházhoz. A határos Palócki-réten keresztülhaladva a P jelzésen folytattuk utunkat. Az úton jelentősebb, említésre méltó esemény nem történt, a pia-stoppokat kivéve. A PZ elágazásnál a Kis-bükk-tető érintésével értünk a Vörös-kő kilátóponthoz. Igen szép panoráma fogadott és elég sokan is sütkéreztek az kilátó kőoszlopa körül. Ez a folyamatos szelfizésben persze nem zavart minket és a maradékainkat (kaja, de inkább pia) is itt éltük fel.

Kis pihenő után az öveket becsatolva a P jelzésen megkezdtük Leányfalu felé az ereszkedést. A Vörös Meteor-forrásnál felfrissítettük magunkat, hogy üdén, elegánsan, frissen vasalt piké egyenpólónkban érkezzünk a faluba. A P (nem P+!) jelzés egyenesen a 11-es úthoz vitt, ahol a sarkon ígéretes szendvicsező-söröző és nyitva tartó CBA (vasárnap 18 órakor bezár) várt. De még ennél is többet akartunk, így a termálfürdő mögött a Hableány vendéglőbe tértünk, ahol megfelelő módon vacsorával zártuk a túrát. Az igen nagy választék, finom ételek és a dunaparti terasz miatt legközelebb is érdemes lehet itt zárni a túrát.

Vacsora közben a túrát összegezve mindenki pozitívan értékelte a módosított útvonalat. Ez is a TSZ vezetőségének rugalmasságát, alkalmazkodóképességét, kiváló helyzetfelismerő- és megoldóképességét bizonyította. :)

Este a menetrendben kinézett busz késett, így a szentendrei hévet is lekéstük, de legalább lehetőségünk nyílt a BKK új érintőképernyős jegyautomatáit kipróbálni. Frissen nyomtatott, ropogós kiegészítőjeggyel kellemesen elfáradva indultunk vissza Budapest felé.

B

Az Egymillió Korsó Magyarországon Mozgalom (EKMM) emléktúrájára 2014. június 15-én került sor. Olyannyira emléktúra volt, hogy maguk az alapítók sem tudták megállapítani az alapítás pontos évét, mert ex temporibus veteribus in desuitudinem abierunt (régi időktől fogva feledésbe merült). Ezért segítségül hívták a korábbi túranaplókat is, amiből megállapították, hogy a mozgalmat 2006-ban vagy még inkább 2002-ben alapíthatták, hiszen egy 2010-es túranaplóban, már emléktúraként szerepel.

Teljes tagsággal, 3/3-ad arányban vágott neki a Túraszakosztály az emléktúrának. A Nyugati pályaudvaron M és B egy-egy sörrel készült fel a hosszú (majd’ egyórás) útra. A tagok a felkészülésbe és M almalapú csilipálinkájába olyannyira belefeledkeztek, hogy a térkép elő sem került a vonatot, így történhetett, hogy nem Nagymaros-Visegrád megállóhelyen, hanem Nagymaros-felsőn szálltunk le. Ahonnan a TSZ egyik jelmondata ellenére, szégyenszemre visszafelé kellett indulnunk. Hogy ezt gyorsan elfeledjük, a Fő téren található Bethlen söröző teraszán megittunk néhány sört. De még mielőtt a kellemes teraszra értünk volna, ismeretlenül megállított a francia David Balazic cipész és csizmadia mester. B hallomásból ismerte a mestert, de hagyta, hogy a jó üzlet reményében végigmondja turisztikai ajánlóját.

Első megbotránkozásunk a sörözőben történt, amikor a csinos csapos csaj közölte, hogy csapolva csak alkoholmentes sör van! Ilyet egyikőnk sem hallott még. De üveges szerencsére volt. A mellettünk lévő asztalnál a „a copfos csúf” Imi ült, aki szüleivel sörözött éppen. Imi a törökmezői turistaház egyik kiszolgálószemélye, elmondása szerint olyan mindenes. Szinte megállás nélkül beszélt hozzánk a másik asztaltól, jobbnál jobb tanácsokkal ellátva és történetekkel traktálva. Már-már terhes volt számunkra, így viszonylag gyorsan elfogyasztottuk a sört. Annyira azonban jó volt, hogy megtudtuk a törökmezői turistaházban Kati néni lesz a kulcsszemély. Még utoljára a lelkünkre kötötte, hogy nem találkoztunk vele, nem is ismerjük. Mondjuk eszünk ágában nem volt megismerni. Készleteinket feltöltöttük a kisboltban (dobozos és helyi kézműves sörök, meg szotyi) és útnak indultunk a vasúti gyalogos aluljáró népi-mesei falfestményei között.

A városból a meglehetősen emelkedő a K+ úton jutottunk ki. Vissza-visszapillantottunk a visegrádi várra, majd az erdőben végleg eltűnt mögöttünk és magunkra maradtunk. Bátorságot M meglepően jó golden almapálinkájából gyűjtöttünk, többször meg-megállva. Néhány kilométer után persze M megint tudott egy rövidebb utat így azt választottuk. Pechünkre. Na jó, nem, de ismét jelöletlen – állat koponyák szegélyezte - terepen hatoltunk át a sűrű növényzeten, amire végre ismét a jelölt útra tértünk. Innen viszont egyenes út vezetett a törökmezői th-hoz.

A turistaházat legutóbbi túránk óta kellemes pihenőhellyé alakították: fedett-zárt teraszú étterem, nagy játszóparkkal. Ugyan sokat kellett várnunk Kati nénire, de végül csak kijött és felvette a rendelést. Nagy adag ételek, normális áron. El is pilledtünk tőle, meg az idő is előrehaladt, ezért meghoztuk a felelős döntést: visszaindulunk Kismarosra.

A PZ úton elindulva a Panoráma-autóút derékszögű kanyarjánál letérve torony iránt átvágtunk a Só-hegyen. Ezzel ismét a műútra kerültünk, ami már a kismarosi hétvégi házak között vitt egészen a 12-es autóútig. Innen viszont a vasút mentén kb 2 km-t az állomásig gyalogolhattunk. Viszont kedvükre csemegéztünk a mosolygó cseresznyékből. A kismarosi állomáson a kedvenc kocsmánk (és a jegypénztár is) sajnos bezárt és a közelben sem volt más hely, így elszöntyömpörödve vártuk a szobi személyt (vonatot), amivel elcsigázottan, szomjazva Budapestnek vettük az irányt.

B.

P.S: Igazából a túrát három-négy mondatban is össze lehetett volna foglalni, de a részletes leírással próbáltuk ellensúlyozni az egyhangúságát. Meg hát méltatlan lenne, ha az alapítói emléktúrát csak néhány mondattal intéztük volna el.

A TSZ hagyományaihoz méltóan március 15-én tartotta Tavaszi ébredés (Frühlingserwachen) túráját. Idén ez volt az első túra, hiszen egyéb elfoglaltságok miatt elmaradt a január-februári Napraforgó (Sonnenblume) túra.

A túrán rekordszámú (8) túratársunk vett részt. A nap gyönyörű tavaszi idővel kezdődött, de annál kellemetlenebbül fejeződött be.

A megbeszélt időponthoz képest Cs. két HÉV-vel előbb érkezett, így jobb híján B-vel megkezdték a napot a csillaghegyi „restiben” (Peron Box), ki kávéval, ki pedig sörrel.

HÉV-vel Szentendréig, onnan pedig busszal jutottunk fel Pilisszentlászlóra. A többi turistacsoporttal ellentétben, első utunk természetesen a Gesztenyés söröző teraszára vezetett. De hát, nyilván meg kell tervezni, át kell gondolni az előttünk álló nagy utat. Ehhez pedig szükségünk volt sörre. Legnagyobb fájdalmunkra a TSZ logójában szereplő Dreher sör nem volt, sem csapon, sem üvegben. B érdeklődésére a csapos fiú elmondta, hogy néhány nappal korábban összekülönbözött a Dreher képviselőjével, ezért nincs olyan sör. Beszélgetésükben felmerült a régi jó kakukkos óra is, ami kiderült, hogy már nem jár és az apjánál van otthon. Kiderült az is, hogy a nővére ugyanabba a gimnáziumba járt, ahová a társaság legnagyobb része. Kicsi a világ.

Annyira kicsi a világ, hogy a kellemes készülődés közepette kerékpárral (Óbudáról jött ki) megjelent VCs barátunk is, aki tiszteletét tette a TSZ nagyjai előtt.

Közben előkerült Cs. szalonnája és a nemzet kenyere is, paprikával, hagymával. Ahogy kell, na. Ezek meg csak igényelték a pálinkát, meg a sört. Így esett, hogy a napsütéses, ámbár szeles időben, az összes – az egész túrára szánt – pálinka (3 db 2-3 decis flaska és 1 fél literes üveg) elfogyott.

Hát, már egyre nehezebben, de így indultunk a P+ jelzésen délután fél egy után.

Az út – M. szokásos villanypásztor nyalogatásától eltekintve – meglehetősen eseménytelenül zajlott egészen az M-ről elnevezett tóig. A Cartographia kiadványain továbbra sincs feltüntetve a híres természetjáróról elnevezett vízgyűjtő („tó”), de annak partján röviden megemlékeztünk a névadó korábbi eseményről.

Időközben áttértünk a P3 jelzésre, elromlott Szent Péter kedve és eleredt az eső is. A következő megállónk már a Prédikálószék volt. Az eső miatt itt sem időztünk sokat: körbetekintettünk a szebbnek is látott Dunakanyarban, B. szokásos Osztyapenkós képét elkészítettük, megittuk a maradék söröket és indultunk tovább.

A Vadálló-köveknél meg sem álltunk, mert egyre jobban esett. A túra is, meg az eső is. Jó, egy közös TSZ egyenpólós képre mégis megálltunk, de gyorsan túl is estünk rajta, mint mindenki az első autós szexen, mert a hegygerincen rendes kaptuk az átbukó szelet. A gyorsan változó terepviszonyok (sáros, csúszós talaj) egyre izgalmasabbá tették a túrát. De persze meg sem közelítette azt, amikor hóval borított fagyott talajon ereszkedtünk le.

A Malom-patak völgyében lévő esőbeállóban bevártuk egymást és a műúton elindultunk Dömös felé. A hőérzetünket javítandó, még egy gyors pálinkára megálltuk az út mentén egy újonnan nyílt kerthelyiséges étteremben. Annak reményében siettünk Dömös felé, hogy meleg helyen, estebéddel zárhatjuk a túrát. Akkor még nem tudtuk, hogy az lett volna az utolsó lehetőség meleg ételt magunkhoz venni.

Dömösön a Dunakanyar étterem panzió zárva volt, az évek óta bezárt Zöld hetest pedig meg sem próbáltuk az esőben. Így maradt a párás, de annál melegebb kocsma, amíg nem jött a busz. A túra zárásaként itt is megittunk egy-egy sört, így szerencsére gyorsan elrepült az a fél-háromnegyed óra.

Ázva-fázva, gyomorproblémákkal küszködve, busszal Pest felé vettük az irányt, de a fáradtságtól elcsigázottan (M.-en kívül) senkinek nem volt már ereje Budakalászon megszakítani a hazautat egy vacsoráért. Az majd a legközelebbi túrára marad…

B.

A TSZ FIGYU különítményének külön túrája

A TSZ egy jelölt jelöltje (Cs2) és két külső (még nemecseki státussal sem rendelkező) baráti támogatója (M és Cs1), azzal a jóleső érzéssel ébredt 2013. december 27-én hajnali 5:05 és 5:40 között, hogy mindenképp megcsinálja a Börzsönykét hátulról. Tudva, hogy „pakolni csak egy nagy zsákba lehet ... ...órákig mászhatom a hegyet”. 

A 6:41-kor induló Budapest-Nyugati - Vác személyvonaton (2210)  az immár hagyományossá vált szalonnás reggelivel kezdtük a napot. Cs1 és Cs2 is hozott ugyanannak a sertésnek a zsírkészletéből, hogy összehasonlíthassuk a pác és a füst hatását. Cs2 saját családi kolbászai is előkerültek a hátizsákból Cs2 Faternek köszönhetően. A Vonaton a MÁV Zrt. alkalmazottja (jegykezelő) remegő kézzel, de nagy szakértelemmel igazított minket útba a vonatpótlóra történő átszállással kapcsolatban a jótanácsokat azonban M javaslatára nagy tisztelettel nem vettük figyelembe és a vonatpótlót GPS segítségével a vonatról leszálltak között utolsóként értük el. Kisvácon, a már jól ismert a TSZ elnökségi tagjának monogramját viselő motorkocsi várt fűtött kabinokkal.  A szokásos álmosító zötykölődés közben ismét elmerengtünk azon, hogy ezen a gyönyörű ködös tájon a vasút intézményének létezése valódi közlekedési igények kielégítésére szolgálja-e, vagy csak a mi örömünkre van fenntartva? 

Nagyoroszi –Drégelyvár mh.-ra érve búcsút intettünk a motorkocsinak, és azonnal a legközelebbi frissítőpont felkeresésére indultunk. Utunkat nemcsak a GPS de egy kedves helyi asszony is vezette aki lévén nagyon szomjas olyan sietős léptekkel haladt a „Lipi” nevű intézmény felé hogy csakhamar eltűnt a szemünk elől. Mire utolértük szinte már végzett is, és újult erővel sietett haza. Mi azonban kényelmesek voltunk mert tudtuk hosszú út vár ránk, nem szerettünk volna mindent magunkkal vinni. Volt amit le kellett tenni Lipinél.  Cs2-nek pedig fontos adminisztratív teendője volt, regisztrálnia kellett Lipit a 4 szobában. Közel két órába telt mire visszataláltunk a Drégelypalánki vasútállomásra, ahol kamáslifelhelyezés közben rövid eszmecserét folytattunk egy kedves úrral aki a kecskéit legeltette a tavaszi napfényben. Óva intett az erdőtől, nem szerette volna ha besározzunk a cipőnket. Minden jót kívántunk és 10:30-kor megkezdődött a várva várt dagonya.

A Drégely vár alant elhúzódó kelet-nyugati ösvényen haladtunk és nem feledkezünk meg Szondi Györgyről két apródjáról (csak Tinódi Lantos Sebestyénről mert ő nem jutott eszembe hogy szintén a várban volt az 1552-es ostromnál). Első megállónk Pénzásásnál volt. Itt egy kívánatos tócsát látva (kb. fél méter mély) megemlékeztünk M-ről aki soha nem mulasztana el egy nyomáspróbát akár a hártyavékonyságú jégen sem. Pénzásástól a kék négyzeten nagy iramban haladtunk a Wenckheim úton. Különítményünk technikai felkészültségét mi sem bizonyítja jobban, minthogy először a TSZ történetében folyamatos GPS alapú logot biztosítottunk minden kedves érdeklődőnek a világhálón. Továbbá Cs2 rendszeresen fejkamerával is rögzítette dicső előretörésünk mozzanatait.

Délben értünk Csánki-kertre, majd megállás nélkül a Király-kúthoz mentünk ahol megcsappant vízkészleteinket pótoltuk és nekifogtunk a mennyei szalonnás ebédnek.  A Király-kút  hűs vizével és egy útravalóul hozott lágerrel öblítettük le a szalonnát hagymát kolbászt és fasírtot. Természetesen Cs2 parondontális fertőtlenítője sem maradhatott el, kellemes acetaldehides leheletünk mindig felüdülést jelentett M számára is, aki csak lágert és emlőbimbóra emlékeztető szopókából műanyagízű vizet fogyasztott. 

A Kemence-patak völgyében északnyugati irányban haladva értünk a megyehatárra (Királyháza) ahol megcsodáltuk a MOL Nyrt. turistaházát.  Itt a P jelzésre tértünk és egy csodálatos patakátkelésekkel tűzdelt úton haladtunk a Nagy-Mána bérce felé. Útközben megcsodálhattuk az erdészeti szekuriti életét – „tiszta amerika”-.  A völgyben haladva nyugtáztuk, hogy már nem sokáig élvezhetjük a lemenő nap erejét . A Nagy Mánára igen meredek kaptatón jutottunk fel , Cs2 minden újabb meredek szakaszt külön köszöntött, mindannyian nagyon vártuk már a csúcsot amire Cs1 egy extra finomságot tartogatott. 

A csúcson metsző szél fogadott minket, sietnünk kellett hát az organic ale elfogyasztásával melyet természetesen pálinka, négyszoba regisztráció, és közös fotózkodás követett. Majd sietve távoztunk a Sasfészek bércen keresztül Három-hányás irányába.

Három-hányás után a Csóványos alatt a hegyoldalban hóban haladtunk egy idő után már a hósáv jelezte egyedül az utat mert a nap lement a hegyek mögött (16:00)

Öt óra előtt nem sokkal értünk Rakodóhoz ahol a Napot végleg fejlámpára cseréltük,  Itt a csapatnak stratégiai döntést kellett hoznia, hogy útba ejti-e az eredeti terv szerint a Nagy-Hideg hegyi th-t vagy folytatja az erőltetett menetet egyenesen a Királyrétre ahol talán eléri az utolsó buszt 18:40-kor. Mivel rendkívül éhesek voltunk és szomjasak is (gyakorlatilag percek óta a bablevesről és a sörről lehetett csak beszélni) egy nagy rohammal  - a tárcsás sífelvonónál felfelé szlalomozva - bevettük a turistaházat. Rövid aklimatizálódás után berendeltünk 4 sert (Cs2 rögtön 2-t kért) meg a kötelező babgulyást. A második körnél jött a felmentő ötlet hogy Cs2 T-t kéri meg (aki már rutinos hegyi mentő) hogy Királyrétről vigyen minket haza.

A th-t megfelelő útravaló (LA Gear) beszerzése után vidáman hagytuk el a lefagyott úton csúszkálva. A holdtalan fényszennyezés mentes éjen gyakorlatilag a Planetáriumban érezhettük magunkat. M és Cs2 azonnal az  - IOS segítségével -  a Tejút és az Androméda köd összehasonlításába kezdett. Lassan a babgulyás is leért. M pedig fél óránként egy láger hirtelen elfogyasztására tett javaslatot. A fáradság és a gőz vezette Cs2-t ahhoz, hogy alkalmi csapatunkat állandó névvel ruházza fel: FIGYU néven.

T pillanatok alatt A Hősök terére repített minket, ahonnan M-el gyalog folytattuk utunkat a VII. kerületbe.

33 évesen 31+2 kilométerrel a lábunkban zártuk a napot.

Cs1

A többször módosított időpontú, hagyományos évadzáró Winterschlaf túra a kedvezőtlen időjárási előrejelzések miatt, a TSZ vezetőségének meteorológiai jártassága és bölcs döntése okán december 8-ra halasztódott. Ez azért is rendhagyó volt, hiszen a TSZ eddigi Winterschlaf túráit rendre november hónapokban tartotta, így ez volt az első, amit decemberben szerveztünk meg. Emiatt kissé aggódtunk is, de Szent Péter minket igazolt. Most is.

Egészen az indulás utolsó pillanatáig úgy volt, hogy K is velünk tart, de a túrát megelőző éjjel cifrafosás fogta el, így a túrának csak négyfős csapattal indultunk. A szobi zónázó valamivel 8 óra után indult, így Cs1-nek még volt ideje, hogy friss ropogós Népszabadságot vegyen – terítőnek – a vonaton elköltendő parasztreggelinkhez. Ugyanis kedves kis felesége hortobágyi cérnakendőbe friss ropogós kenyeret csomagolt és küldött mellé még egy oldal kiváló füstölt szalonnát és házilag füstölt kolbászt, hagymával, paprikával. Ahogy kell, na.

Éppenhogy csak elindult a vonat, Cs1. megterített és mindannyian a reggelihez láttunk. Eközben B kevésbé ünnepélyes keretek között (hiszen arra csak a túra végén kerülhetett volna sor) átadta Á részére a Túraszakosztály pártoló tagi egyenpólóját és gratulált hozzá. Ennek, de talán a parasztreggelinek még jobban örülve, még Budapest közigazgatási határát sem hagytuk el, amikor kiürült B címeres flaskája.

A vonaton az utasok védelme érdekében vasúti polgárőrség működött, amelyről B a jegyellenőr kisasszonyt faggatta, de az nem sok felvilágosítást tudott nyújtani. A bő egyórás vonatozást követően Szobon szálltunk le, ahol a busszal (Ikarus) Nagybörzsönyre utaztunk. Helyismeretünk hiányában csak találgattunk, hogy a mellettünk "hömpölygő" patak az Ipoly-e? De egy kedves lokálpatrióta felvilágosított, hogy az csak egy holtága, de az Ipoly is a közelben van. A vidéki idill megfogta Cs1-et és Cs2-t, mert elhatározták, hogy a környékre még visszatérnek horgászni.

Nagybörzsöny falu határában megcsodáltuk a kőfallal övezett XIII. században épült középkori román stílusú Szent István falusi templomot.
A templom főpárkánya  tükreinek különlegessége a 19 bajuszos tatár feje. A fejeknek története van, ugyanis jól látható, hogy 20 fejnek van kialakítva ív, viszont csak 19 fejet faragtak az ívsorba. A fejek a faluba betörő és legyőzött tatárokat szimbolizálják, elrettentésül is a tatároknak, hogy hasonló eset ne következzék be újra. A támadásban megmenekült egyetlen bajuszos barbárnak meghagyták a helyet az ívsor végén, ha esetleg visszatérne…

Mindezeket persze ott nem figyeltük meg, ellenben az árnyékszékkel, ami viszont feltehetőleg még nem állt a XIII. században vagy a tatárok legalább azt lerombolták, ha már a templomot nem tudták.

A templom előtti tisztáson egy tábla hirdeti Nagybörzsöny egyik legnagyobb hírességének számító „Szépművészeti Csirkefaragások Kiállítását”. A csipkefaragás kiállítást nem tekintettük meg, de B rögtönzött kalotaszegi legényesét a falu határában ácsolt színpadon igen. Ezután beindultunk a faluba, ahol a másik templom, a Szent Miklós templom tornyának árnyékában elhelyezkedő vadmagyar, rovásírással jelzett Attila kocsmába tértünk. Itt testileg és lelkileg is felkészültünk a komoly túrára. Testileg a kamáslik felszerelésével, lelkileg pedig egy-egy pálinkával, fejenként három sörrel és kávéval. A sörszakértő Cs1-nél persze már az első Dreher fennakadt a rostán, de ezt a szakmai ártalomnak és a konkurens cégnek tudtuk be.

A TSZ vezetőségének (csak B volt jelen) döntése értelmében az úticél Márianosztra volt. Két út állt előttünk: a kisebb kockázatot magában rejtő Farkasvölgy, illetve az emelkedővel induló, és ezért kockázatosabb Hosszú-bérc felé vezető út. Kis tanakodást követően utóbbi útvonal mellett döntöttünk.

A kocsmát a szokásos "sörök a térképen" spontán fotó elkészítését és a pincehelyiség (régen valóban annak használták, most vélhetően szektagyűlések színhelyére emlékeztetett) megtekintése után fájó szívvel hagytuk magunk mögött. De a falu másik végén még betértünk a szeszfőzdébe, ahol legnagyobb bánatunkra a sanyarú jogszabályi előírások és a vaskalapos szeszfőző srác miatt alkoholt nem kaptunk. De még egy kis rézelőt sem. Lehet, hogy a fényképező miatt fináncnak nézett minket. Vagy a közelmúltban végigbírságolta a NAV a környező településeket.

A faluban a P jelzésről tértünk az S+ jelzésre, hogy utunkat Márianosztra felé vegyük. A nedves talaj miatt meglehetősen nehéz volt a hirtelen szintkülönbséget leküzdenünk, amire felértük a Hosszú-bércre. A hegygerincet Cs2 bölényfüves csúcsitalával (Zubrówka) ünnepeltük és utána kb. minden megtett kilométert is.

Az időjárás egyébként a túrázáshoz megfelelő volt: vastag, szürke felhők borították az eget, a napsugarak csak nagyon rövid időre tudtak áttörni rajta. A hőmérséklet ideális, a decemberi időponthoz képest talán kissé magas is volt. Az út a korábbi havazástól elég nedves, sáros volt, így jól jött a kamásli.

A Tolmács-hegyen (528) keresztülvágva Nagyirtás (kis)vasútállomásnál tértünk a P+ jelzésre, ami már egyenesen célunkhoz, Márianosztrára vitt. Utunkat a Vasas-kútból eredő Bezina-patak szegélyezte, amelynek a Bezina-réten intettünk végleg búcsút.

Nosztrát az Olasz-kerten át értük el, de közben érintettük Barnabás atya által, az Úr 2008. esztendejében megáldott Lajos-völgyet, ami Nagy Lajos királyunk íjászai számára ad otthont. Ma is. A márianosztrai (koedukált!) fegyházhoz tartozó kéttornyú templom uralta a tájat és a fegyveres, kutyás őrzésről szóló táblák eléggé nyomasztóan hatottak ránk. Ezért jobban megszaporáztuk lépteinket. A buszfordulóban persze egy sort még fényképezkedtünk a falu karácsonyfájánál, a buszra várakozók legnagyobb szórakozására. Innen egy köpésre lévő Hangulat étteremben zártuk a túrát. Vasárnap este lévén rajtunk kívül vendég és fűtés sem volt. Voltak viszont kutyák. Az árak mérsékeltek voltak és az ételek is: nem volt túl emlékezetes, sem pozitív, sem negatív értelemben.

Az étteremben B megtartotta a TSZ hagyományos évzáró beszédét. Összegezte az évet: ezek szerint a TSZ 2013-ban 6 túrát szervezett (január 26. a Pilisben, Sonnenblume, Frühlingserwachen, június..., Spartacus-ösvényen, Winterschlaf), ami jelentős javulás a korábbi évekhez képest. Idén elkészült a TSZ hivatalos egyenruhája (eleegáns piké polója) is. Ezt is megcsináltuk! A TSZ vezetősége kitartó túratársunkat, Á-t pártoló tagnak felvette és részére (a fent említett ceremoniális keretek mellőzésével) TSZ egyenpóló adott át. Az igyekezetet és a sok évi szunnyadás, tunyaság utáni sportos életmódot díjazanadó, Cs2. túratársunkat a TSZ vezetősége pártoló tagnak jelölte (ami azt jelenti, hogy még nem pártoló tag, csak jelölt a pártoló tagi jogviszonyra). B beszédét bekiabálások zavarták meg: Cs1. sérelmezte a TSZ rigorózus előmeneteli rendszerét, amire B tájékoztatta a kiváráson és a teljesítményen alapuló, de pont ezért kiszámítható előmeneteli rendszerről. B. megállapította, hogy a TSZ Magyarországgal együtt (egyre) jobban teljesít. Végül sok boldogságot és egészséget kívánva ittunk az ifjú apuka M-re és családjára is.

Márianosztráról az utolsó busszal ismét Szobra utaztunk, ahol vonatra szállva Pest felé vettük az irányt. A nosztrai vacsora után a vonaton desszert gyanánt még elfogyasztottunk minden maradékot az utolsó morzsáig. És az bölényes ital is már a Nyugati pályaudvar fővágányain fogyott el.

Kissé fáradtan (talán a sok gyaloglástól, nem pedig az egy üveg alkoholtól), de élményekkel feltöltve búcsúztunk el egymástól, hogy jövőre újult erővel, kipihenten folytassuk utunkat.

Mert a Túraszakosztály jobban teljesít!

B., Á.

Szent Mihály napján, a nyájak behajtásának, a pásztorok számadásának és fogadásának időszakában hajtotta ki a TSZ tagjait a Pilisbe. Gyönyörű őszi idő lévén a túra a Lombhullás (Blätterfall) nevet kapta.
Az előzetes tervezés közben B most is sokat őrlődött a túraútvonalak között, de végül a választás a könnyebben elérhető Pilisre esett. Az előzetes tervek alapján a túra útvonala Pilisszentlászló - Spartacus-ösvény - Visegrád volt, amit többé-kevésbé sikerült is tartanunk.

A túrán a TSZ 3 fős maroknyi csapat vett részt, igaz Budakalászig velünk utazott K is. B első megdöbbenésére, mert K áldott állapotára tekintettel korlátozni kellett volna a túra nagy nehezen eltervezett útvonalát. Induló állomásunkra, Pilisszentlászlóra végül nagy nehezen (mert Szentendre és Lajosforrás között útfelújítás zajlott és két biciklis legalább ötször megelőzte a buszt) 11 óra körül el is jutottunk, és rögtön megszokott helyünkre, a Gesztenyés sörözőbe tértünk. De csak azért, hogy felkészüljünk a nagy útra. Ez annyira sikerült is, hogy már csak nagy nehezen álltunk fel az asztaltól alig valamivel délután 2 óra előtt. M úriasan rá is gyújtott egy szivarra, amit a túra közepéig szívogatott. Vagy legalábbis a szájában tartotta. A faluból kifelé, egy darabig a Z jelzésen haladva és néhány mozgóképi felvétel készítése közben M el is hagyta kedvenc kockás sapkáját. Vigasztalta viszont, hogy B-vel együtt avathatták fel TSZ alapítótagi piké pólójukat.

Egy kis idő után a jelzésről a megfelelő helyen áttértünk a jelöletlen Spartacus-ösvényre (vadászati cserkelő ösvény), de később még erről is sikerült letérnünk. Ez persze szándékos volt, mert olyan nincs, hogy eltévedünk és mert a kalandvágy és az érintetlen természet iránti csodálat fűtötte a gyönyörű őszi idő által is melengetett kis lelkünket. Szó, ami a szó egyre feljebb kapaszkodtunk, míg végre elértünk egy sziklateraszt. Csak találgattunk volt, hogy hol lehetünk, de igencsak szép volt. B felfedezett egy sziklaüreget, amiben esküdött, hogy egy, a családi címerükben szereplő sárkánykígyót pillantott meg elsőre. Akármi is volt, nyugodtan megpihentünk, elköltöttük szerény uzsonnánkat és az utolsó sört. Maradtunk is volna még, csak hát az idő haladt előre, a Nap meg egyre hegyesebb szögben ért, ezért ismét útnak indultunk.

Nem volt könnyű dolgunk, hiszen a jelzés nélküli ösvényt kellett megtalálnunk. Nagy szerencsénkre azonban kis idő múltán megpillantottunk egy túrázót, így újra rátértünk a Spartacus-ösvényre. Nehéz volt ellenállni az utunkat szegélyező, különböző földtörténeti időszakokban keletkezett képződmény és a táj átformálásának is, de tudatos természetjáróként erőt vettünk magunkon és csak pózolni álltunk meg.

A Jenő-kunyhónál csak egy szusszanásra álltunk meg, majd folytattunk utunkat. Az Apátkúti erdészháznál tértünk csak rá a P jelzésre, majd a Pisztrángos tavak mellett elhaladva betértünk az Ördögmalom erdei étterembe. B legnagyobb sajnálatára nem próbáltuk ki a különféle módon elkészített, jobbnál-jobban hangzó és illatozó pisztrángételeket, mert Visegrádon már vártak minket. Viszont oda még érdemes visszamenni.

Igencsak szürküllött, amire Visegrádra beértünk. A változatosság gyönyörködtet alapon most a Kovács-kert éttermet választottuk, hogy megfelelően fejezhessük be a túrát. Közben megérkezett Cs és T is, így már 5 főre bővülve költöttük el kiadós vacsoránkat és értékeltük a megtett utat. Kellemes fáradtsággal, de élményekkel tele bíztuk magunkat T-ra, hogy friss jogosítványával szállítson vissza Budapestre. Ami meglepően jól sikerült is.

B.

Hirtelen ötlettől vezérelve, mintegy improvizatíve került sor a TSZ legutóbbi túrájára, Pomáz környékén.

A túrát megelőző nap délután M és B rövid úton (telefonon) egyeztettek a következő napi teendőkről és a várható időjárásról, amelyek tudatában és reményében elhatározták a túrát a TSZ szokásos Tavaszi ébredés túrájának útvonalán.

Háromfős csapatunk (M,K,B) HÉV-vel megindult Szentendre felé, azonban a Dömösről való hazautazás hosszúságára tekintettel új útvonalat terveztünk: Szentendréről a Kő-hegyen át Pomázra mentünk. Volna.

B. Budakalász magasságban felvetette, hogy  – varietas delectat alapon – ellenkező irányból is járhatnánk az utat. Ezt gyorsan el is fogadtuk, így Pomázon leszálltunk. A cukrászda után első utunk a  ref. templom mellett található Fortuna sörözőbe vezetett, ahol B a kikért első két sört rögtön végigborította söntésen és az ott tartózkodó vendégek javasolták, hogy maradjunk inkább és így el se induljunk a kb. 40 perces útnak. A WiFi jelszó megszerzése után, szó, ami szó elég sokáig gyűjtöttünk erőt és nyalogattuk a krémmé olvadt moszkauereket, de fél egy körül a városból kijutva, megindultunk a Z jelzésen.

Mint, ahogy a mesében lenni szokott, alig hogy beértünk a sűrű, sötét erdőbe, a Z jelzést el is vesztettük. De sajnos ez csak később vált világossá, amikor a Kő-hegy oldalában, a Zengő völgyben már jó ideje sétálgattunk erdőgazdasági utakon.

Előtte esős időszak lévén, igen sok gomba nőtt az erdőben. Nem ismerve ezeket, így nem szedtünk semmit, de annál többet fényképeztünk. Szintén mesei elem, hogy az eltéved vándorokat gombaszedő emberek igazítják útba. Mint, ahogy a mi esetünkben is történt. Szóba elegyedtünk a két gombaszedővel: beszéltünk a gombákról, meg is mutatták a sárga színű tinórut és a piruló galócát. Kérésünkre megmutatták a Kő-hegy irányát is, de az már teljesen a hátunk mögött volt.

Visszafelé sosem megyünk alapon, utunkat folytattuk és újabb óra múlva ismét megláttuk az első K+ jelzést, valahol a Cseresnyés-árok végén. Ez vitt volna Lajosforráshoz is, de úgy döntöttünk, hogy kivételesen visszafelé, Pomáznak indulunk. Közben gyönyörű szarvasbogarakat (egyet a fatörzsön, egyet pedig röptében) figyelhettünk meg. De madárhangok rögzítésére is sor került.

A Zengő-völgyben vezető K­+ jelzésen visszaértünk Pomázra, ahol rövid szöveges üzenet formában kaptuk az evangéliumot (örömhírt), hogy Á túratársunknak fia született. Ennek örömére ismét a már jól bevált sörözőbe tértünk. A délutáni óráktól folyamatosan fenyegető viharfelhők (Cumulonimbus incus) elől itt próbáltuk menedéket keresni, de szerencsére semmi nem hullott belőlük. Legalábbis felettünk, de két faluval odébb, már a jég verte a határt.

Látva, hogy megmenekültünk, az állomás felé vettük az irányt és a tervezetthez képest sokkal hosszabb utat járva és jobban elfáradva, Budapestnek vettük az irányt.

Á-éknak természetesen innen is gratulálunk! Jó egészséget és nagyon sok boldogságot kívánunk a családnak a TSZ nevében!

B

Az Úr 2013. esztendeje Szent György havának 19. napján B. és C. hosszú hétvégére indultak. B. késve megérkezett C.-ért (ilyen, mármint, hogy B. késett volna, még soha nem fordult elő, ez C. privilégiuma volt mindezidáig, ezért úgy gondolom, hogy C. ezt a tényt megközelítőleg fél évig minden egyes késése alkalmával jogosan B. orra alá dörgölheti) és közösen Bagolyirtás felé vették az útirányt.

C. egy nagyon fontos e-mailt várt, így a telefon ki sem szakadt a kezéből, de szerencsére ez nem akadályozta meg őket abban, hogy a Kékestetőn a sípályán sétáljanak egyet az áprilisi hóban és abban sem, hogy B. tiszteletét tegye kis hazánk egyik leglepusztultabb mellékhelyiségében. Igen, ez a Kékesen van, a túraútvonal mellett, szomorú… Majd mindketten meglepődve észrevételezték, hogy a Kékesen van egy motoros emlékhely is minden motoros tiszteletére, emlékére, aki az utakon vesztette életét. Ezen kis kitérőt követően visszatértek az útjukra és haladtak a cél, közös céljuk felé, azonban nem megállás nélkül, mivel B.-n úrrá lett az éhség és a mátraszentimrei Kemencés Csárda helyett egy kis büfébe csábította a lángos gondolata, C. pedig vele tartott. B.-t legalább ennyire hívogatta a szemközti vegyesbolt és kocsma is, de sajnos vezetnie kellett még, így mindketten jóllakottan és az aznapi első alkoholtartalmú ital elfogyasztása nélkül (C.-nek arany szíve van, nem akarta, hogy B. csak nézze, ahogyan iszogat, így ő is lemondott róla) indultak tovább. Ezután már egyenes út vezetett Bagolyirtásig, csupán az út felszíne volt egyenletlen, magyarán kátyú kátyú hátán, megette a tél az aszfaltot. Másodszorra sikerült is megtalálni a szállást, ami leginkább egy mesebeli terméskővel kirakott szocreál szállodának tűnt óriási fenyők között. Bagolyirtás ugyanis közigazgatásilag nem más, mint Mátraszentimre része, egy üdülőtelep és B. tippje ellenére nem azért ez a neve, mert kiirtották a baglyokat (éjjel hallani is lehetett őket), hanem, mert egy nagy erdőirtás alkalmával (C. eddig eltalálta) sok-sok bagoly élőhelyét elpusztították a gonosz emberek. Szóval B. és C. megérkeztek, becuccoltak, koccintottak egyet az érkezésre és B.-t elnyomta az álom, de C. egy ideig nem hagyta, mert nagy nehezen megkapta a várt hírt és ez nagyon jó kedvre derítette. Majd végül B. álomra hajtotta kis fejét és csak este 6 körül kelt fel, amikor is ellenállhatatlan vágyat érzett egy séta iránt, mely elsősorban a megkezdett borozás folytatásába fulladt. Gyors vacsorát követően mindketten bár alig vonszolták magukat (megterhelő volt a vacsora a lángossal együtt) mégis tettek egy kört Bagolyirtáson, felmérték a terepet, kocsma nem volt nyitva. Majd a szállásra visszatérve élvezték még egy kicsit a tájat, egymás társaságát, a természetet és mindenféle egyéb t betűs szavakat, de most nagyon nem jut C. eszébe több, B. megtervezte a másnapi túrát, útifilmes hangon felolvasta a térkép hátulján levő szöveget és ráeszméltek, hogy iszonyatosan meleg van a szobában. C. mindenáron szerette volna, ha B. lejjebb veszi a fűtést, de B. azt válaszolta, hogy nem lehet, sem lekapcsolni, végül C. azon kérdését, mi szerint elrontani nem lehet-e, nagyjából figyelemre sem méltatta, mivel nem tartotta jó ötletnek elárasztani a szobát. A férfi agy korlátoltsága, gondolta C. és lassan elaludt ő is.    

Másnap reggel, a 8 órás reggelit megcélozva, majdnem sikerült időben leérni, persze a késés oka kizárólag C. volt. Napsütötte teraszon kávézást követően B. ivott a tátrai teájából, összepakoltak és elindultak a nagy útra. C. térképészeti és tájékozódási ismeretei, tudása nem igazán fejlett, így az ehhez kapcsolódó feladatokat B. látta el, azonban a történeti hűség kedvéért meg kell jegyezni, hogy B. több alkalommal dicséretben részesítette C.-t, amikor észrevett egy túrajelzést és jó irányba indult el magától. A zöld háromszög jelzésen indulva kereszteztek egy óóóóriási sípályát és a Győr-hegy 831 méter magas csúcsát érintve a zöld kereszt és kör által kijelölt úton a Mária-útra tértek rá, mégpedig a fallóskúti Mária kegyhelyet megcélozva, mely mindkettejük számára kellemes meglepetést tartogatott, ugyanis nemcsak egy kis kápolna, hanem egy szép nagy épület, rendezett parkkal előtte, békés, nyugodt hangulattal és mindennel ahhoz, hogy a kegyhely történetét kérdés nélkül valóságként elfogadják. A leírások és az emberemlékezet szerint ugyanis 1947. július 2-án este Sánta Lászlónénak, Klára asszonynak megjelent a Szűzanya a Mátrában. Egy forrást mutatott neki, melynek gyógyító ereje van azok számára, akik hittel közelítik meg. A jelenés híre gyorsan elterjedt. Nemsokára az egész országból ezrek zarándokoltak Fallóskútra a forráshoz – részben kíváncsiságból, részben gyógyulásban reménykedve. 1948 tavaszán a Szűzanya újra megjelent Sántánénak és azt kívánta, hogy kápolna épüljön a forrás mellé. Sántáné közel fél éven át hiába kilincselt az egri érseknél, majd a civil hatóságoknál, hogy megszerezze az építési engedélyt. A község híveitől összegyűlt a szükséges pénz, a kápolnát 1948. december 8-án adták át rendeltetésének és ugyanekkor helyezték el benne a Mária-szobrot, mely úgy ábrázolja, amilyen az első jelenéskor volt. Fallóskúton a Szűzanya közbenjárására számos imameghallgatás történt. Sántáné – minthogy tevékenységét a kommunista rendszer károsnak és veszedelmesnek tekintette – kétszer, összesen 21 hónapot töltött kivizsgálás, illetve gyógykezelés céljából ideggyógyintézetekben, hol mind lelkileg, mind testileg sokat szenvedett, de „téveszméi” feladását nem tudták elérni az orvosok. Mára pedig egy egész kis komplexum alakult ki a hívek adományainak hála. C. meglepetten konstatálta, hogy a temetőben több, a családnevével ellátott sír van, végülis közeli a családja ezen ágának őshazája. A szent forrásból persze mind B., mind pedig C. elfelejtett vizet vételezni, de máshogyan mindketten vízhez jutottak. C. itta, B. pedig a saját bőrén tapasztalta a friss hegyi patak kristálytiszta vizét… A túra a Fiúsom-patak mentén folytatódott a Csörgő-patak irányába (megáradva a magával ragadott kövek egymáshoz ütődve időnként csörgő hangot hallatnak, innen a név). Erre a vidékre vonatkozóan a leírások az alábbiakat tartalmazzák: ”A völgy végigjárása – akár a víz közelében, akár jelzett ösvényen haladva – izgalmas túrát ígér.” Ez is történt, mivel a patak az esőzések miatt megduzzadt és ezzel megnehezítette az átkelést. B. több alternatívát kínált fel C.-nek, aki választott. B. gazellaként szökellve pillanatok alatt a túlparton termett, de C. picsogásásra tekintettel úgy döntött, hogy félútig visszajön és átsegíti C.-t, mivel csúsznak a kövek. Azt azonban nem tudta, mivel ténylegesen még nem túráztak együtt, csak kirándulgattak, kutyát sétáltattak, hogy C. szája sír, de át-, fel- és le is megy mindenhol, ahol kell. B. azonban egy hős lovag volt, C. szinte látta mögötte feltűnni a fehér arab telivért aranyszínű nyereggel, csillogóan szép sörénnyel. Azonban ahogyan B. keze elérte C.-ét, B. lába megcsúszott és lábszárközépig elmerült a vízben. Olyan gyorsan C. még soha nem látta mozogni B.-t, mint ahogyan akkor felpattant és kiugrott a vízből. Sajnos nem volt elég gyors, a cipője beázott, a zoknija csurom víz lett, úgyhogy a patakon átérve rövid pihenőt kellett beiktatni, ahol B. zokniját egy ágra akasztva szárította a friss hegyi szellő. A sokkot kiheverve, térdfájást észlelve B. és C. folytatták közös útjukat a kitűzött cél felé, ami ez esetben az ágasvári turistaház volt egy „kellemes” kaptatón felfelé. Szerencséjükre a kocsma része üzemelt és sörrel, pálinkával (C. csak pálinkával vízzel), a környező tisztásra, csúcsokra kilátással napfürdőt vettek, tovább tervezték a napot. A Kéktúrán indulva a Mátra térképére pecsétet tettek (azaz tettek volna, ha a pecsét a helyén lett volna) és felkapaszkodtak a Szamár-kőre, ahonnan olyan településekre nyílt kilátás, amelyek nevét C. semmilyen térkép alapján nem tudja megállapítani, azt pedig olvashatatlanul véste papírra, amit B. mondott, így maradjunk annyiban, hogy messzire el lehetett látni. Majd Mátraszentistván felé vezetett útjuk, ahonnan szemrevételezhették a sípályákat (ott is voltak hófoltok) és B. meteorológiai ismereteit csillogtatva előadást tartott C.-nek arról, hogy mennyire is ritka az olyan tél, mint a tavalyi volt, hogy száznál több a havas napok száma. Sajnos B. térde lejtmenetben kicsit fájt, ráadásul a térképen népdal-vonatkozású étterem került feltüntetésre, így egy újabb sör-pálinka, víz-pálinka (B. csak azért ivott pálinkát, nehogy a falu lakói a szájukra vegyék C.-t) mellett B. eldalolta a Vidrócki híres nyájáról szóló dal egy részét C.-nek, melyben Kodály a Mátrai képek c. művében állított emléket a híres betyárnak, akin nem fogott a golyó. Tessék B., itt az egész:

„A Vidrócki híres nyája
Csörög-morog a Mátrába,
Csörög-morog a Mátrába,
Mert Vidróckit nem találja.

Megyen az nyáj, megyen az nyáj,
Környes-körül a gaz alján.
- Ugyan hol állok elejbe,
Kerek erdő közepébe?

Hozd ki, babám, szűröm, baltám,
Hadd menjek az nyájam után,
Mert levágják az kanomat,
Keselylábú ártányomat!

Esteledik már az idő,
Szállást kérnék, de nincs kitől,
Sűrű erdő a szállásom,
Csipkebokor a lakásom.

A Vidrócki sírhalmára
Gyöngy hull a koporsójára.
- Hej Vidrócki, most gyere ki,
Hat vármegye vár ideki!
- Mit ér nékem hat vármegye,
Tizenkettő jöjjön ide!”

B. meteorológiai szaktudása e ponton ismét kiemelt figyelemhez és szerephez jutott, hiszen C. aggódva észrevételezte, hogy sűrű, sötét fellegek közelednek és dörög az ég, de hős lovagja megnyugtatta, hogy ebből biza eső nem lesz.  Nem is lett. Gondolván a 6 órai vacsorára, kajapara ide vagy oda, B. és C. továbbálltak egy igazi Kéktúra pecsét beszerzését követően, de nem jutottak messzire, mert a mátraszentistváni Vöröskő kisvendéglőbe betértek és ketten együtt csülökpörköltet ettek juhtúrós sztrapacskával, amit C. kérésére megfejeltek egy kakaós palacsintával, valamint amit B. a tradíciónak szentelve sörrel kísért. Ekkor megjelent az első macska, na jó, kisC.ica is. Jóllakottan továbbálltak és a kék jelzésen elindultak a három falu temploma felé a 878 méter magas Narád-hegyet megkerülve. A templom egyébként azért került pont arra a magaslatra, mert a három falu (Mátraszentimre, Mátraszentlászló és Mátraszentistván) számára készült, azonban nem tudtak megegyezni, hogy hol épüljön fel, ezért az egri érsekség úgy határozott, hogy mindhárom falutól egyenlő távolságra legyen. Ahogyan a templom előtti leírások is olvasható, Sík Sándor (aki egyénként az 51. sz. szombathelyi cserkészcsapat névadója is) az alábbiak szerint ír a templomról:

„Terméskő felvértezetében,
Szürkén, majdnem fenyegetőn,
Égbeszúró háromszög fejjel
Áll a templom a hegytetőn.”

A templomot elhagyván, a kék kereszt jelzést követve B. és C. folytatták útjukat, amely ádáz, galád és cselszövésekkel tűzdelt hógolyózásba fulladt (az eredmény 1:1 lett), majd B. átszellemült tekintettel nekiállt bagzó macskákat fotózni és megállás nélkül ismételgette, hogy ilyet látni jó jel. C. a második-harmadik „miért?”-visszakérdezésnél feladta a küzdelmet, biztosan igaza van, gondolta. A cél innen már csak két kilométerre volt, úgyhogy elindultak hazafele, B. még egy kicsit élvezte a lágy ölét, mármint persze a természetnek és kézenfogva belesétáltak a naplementébe – kis költői túlzás, de csak az írás kedvéért, hiszen még nem ment le a nap. Visszaérve Bagolyirtásra B. a hősies cselekedete során megsérült térdét fájlalta, C. pedig a talpát, így hamar nyugovóra tértek, de előtte még B. választott, C.-re bízta a túranapló megírását, mely abban a pillanatban hirtelen félelemmel töltötte el és valószínűleg még most is meggondolatlan cselekedetnek tartja, miközben ezen sorok egyre csak gyűlnek a virtuális papíron. 

Másnap B. és C. reggelivel és napfürdőzéssel kezdte a napot, melyet egy újabb kisC.ica (piccolo gatto) tett emlékezetessé, mivel mindenáron B. közelében akart maradni, semmilyen hessegetés nem riasztotta el, viszont B. bármennyire is próbálkozott, az „ül” vezényszóra nem úgy reagált, mint ahogyan szerette volna, vagyis kisC.icának csak B. teste kellett, bonyolultabb kapcsolatba biza ez a foltos jószág nem akart bonyolódni B.-vel.

Ezt követően ismét útra keltek, felmerült a kis növény- és állathatározó app szüksége is a tegnapi tátika-kérdéskör folytatásaként, de ezen túltéve magukat útjuk közben a Hasznosi-víztározónál pihenőt tettek. A víztározóhoz a tábla szerint tilos volt a bejárás, de mivel autók sora állt a kerítésbe vágott ajtók mellett és horgászok használták B. és C. besétált. Természetesen arra a pontra, ahova tökéletes volt a rájuk látás az őrtoronyból. Pár perc múlva meg is jelent a terepruhás morcos őr a Simóján, így B. és C. emelt fővel kisétált a

víztározótól, amely amúgy sem csak csodálatot érdemel: http://greenr.blog.hu/2010/06/07/a_hasznosi_viztarozo_egy_okologiai_katasztrofa_portreja

Kisebb tanácstalanság után majdnem hazafele vették az útirányt, de ilyen egyszerűen nem lehet vége ennek a pár napnak. C. meglátta a Szirák[1] táblát és mivel B. még nem járt a kastélynál, kitérőt tettek egy tulipánoktól hemzsegő falun át. Először távolról csodálták a kastélyt, majd közelebb merészkedtek. C. bevezette B.-t, na nem a málnásba, hanem a kastély kertjébe és egyszerre tudatosult mindkettőjükben, hogy itt a tavasz, rügyeznek a fák, a tulipánfa már virágzik, illatozik az aranyeső. Ilyet átélni egy kastély kertjében már-már giccsbe hajlik, de mindketten megúszták elborult elme nélkül (off: valahol éppen tűzijáték van a budai hegyek felé, on). A kastély éttermének kinti, kávézó részében megpihenve B. és C. a XXI. század vívmányainak köszönhetően elolvasta az épület történetét és megállapította, hogy B.-nek volt igaza, a II. világháborút követően ezt a kastélyt is feldúlták, a bútorokat elégették. Ezen a ponton megjelent a B. és C. hétvégéjét végig kísérő motívum, egy újabb kisC.ica, mely ismételten kivetette B.-re a hálóját és egészen az autóig kísérte, elhaladva a kastély pontos napórája mellett. Innen már tényleg egyenes volt az út hazafelé, annyival, hogy B. sikeresen megtalálta a megközelítőleg 10 kilométerrel rövidebb, ámde legalább fél órával hosszabb, kis hazánk legrosszabb útjainak egyike címre méltán pályázó utat és lassan véget is ért a hétvége, amelynek emlékei B. és C. szívében örökké élnek majd. J

A hétvége tiszteletére: https://www.youtube.com/watch?v=BtP9Ugc5Eu8 – nem, senki nem hányt, csupán oda- és visszafele és meghallgattuk, ez lett a bagolyirtási nóta, igazi kirándulós nyárelős dal.

C.

Rendhagyó hagyományőrző túra

A már hagyományosnak számító március 15-ei Tavaszi ébredés (Frühlingserwachen) túra a 2013. évben sem maradhatott el. Ugyan az OMSZ napokkal előre figyelmeztetett a barátságtalan időjárásra, de álmunkban nem gondoltuk, hogy ilyen ítéletidő köszönt ránk a nemzeti ünnepünkön. Éppen ezért csak a túrát megelőző estén született meg a végső döntés: elindulunk. Elindulunk, hiszen ennyire rendhagyó (sarkvidéki) időjárásban ritkán van része az embernek. Elhivatott túrázókként pedig nincs előttünk akadály. Talán ennek tudható be, hogy a korábbi évekhez és ígéretekhez képest a túrán csupán a 4 legelszántabb túrázó jelent meg. Ez szomorú, hiszen tavaly ugyanezen túrán 11 fő vett részt.

A rendkívüli időjárásra és az akadozó tömegközlekedésre tekintettel, előrelátó túrázóként Á az eggyel korábbi HÉV-vel érkezett a megbeszélt csillaghegyi találkozási pontra. Így jobb híján B-vel együtt, a már sokat látogatott csillaghegyi restiben (Peron Box) nyitották meg a túrát. Itt B ismét most is megszólíttatott néhány helyi törzsvendég által: "Hé, te, táskás more!". Feltehetően a tag a Gyűrűk urából Zsákos Frodo-val keverte össze, a szóetimológiai hasonlóság miatt (Zsákos Frodo/Táskás More). A nyitósört viszonylag sietve ittuk, de csak a következő HÉV miatt, mert azzal érkeztek a többiek.

Csillaghegyről még öten indultunk, de Szentendrére 10 órakor már csak négyen érkeztünk meg (K. útközben leszállt - biztos inába szállt a bátorság, meg nem is kislányoknak való az ilyen időjárás). Szégyenszemre pont M. felejtett el kokárdát tűzni és abban reménykedett, hogy a trafikban majd sikerül. Szerencséje volt. Ezután rohanás a jegypénztárhoz, ahol közölték, hogy a pilisszentlászlói busz az előző napi havazás és a hófúvások miatt nem közlekedik.

Ezt sejtettük, de bíztunk benne, hogy valahogy csak sikerül elérni Szentlászlóig. Ezért eléggé elszöntyömpörödtünk és a stratégák megfelelő helyet kerestek az újratervezéshez. Ezt minden GPS, telefon és egyéb magas technikák nélkül Cs. social engineering-gel könnyen megoldotta (megkérdezett egy hómunkásnőt). Az útbaigazítás után gyorsan megtaláltuk a HÉV végállomás mellett lévő Profi közért mögötti sörözőt, egy sétáló utca elején.

A TSZ határozott, hogy a kegyetlen időjárásra tekintettel a járt utat (Pilisszentlászló-Prédikálószék-Vadálló-kövek-Dömös) elhagyjuk a járatlanért. A kocsmában laza két és fél óra újratervezés után megszületett az új útvonal: az S úton haladva Szentendre felől a Kő-hegyi (Czibulka János) menedékházat célozzuk meg, onnan pedig Pomáz felé leereszkedünk. Ott is étteremben (Udvaros) szerettük volna zárni a túrát, de ennyire még ne szaladjunk előre. A tervezés során M. bebizonyította a jelenlévőknek (de főleg Cs-nek), hogy a TSZ tagjai mennyire komoly térképészeti, matematikai és csillagászati ismeretekkel vannak felvértezve: szextáns ugyan nem volt kéznél, de iPhone-ja segítségével a még is kérdőjelet sikerült négyzetre emelni vagy abból gyököt vonni. Így tudtuk meg utunk átlagos szintemelkedését is: ?².

A terv tehát megvolt, de a hó vastagságával egyenes arányban gyarapodott az asztalon a sörösüvegek (és fröccsös poharak) száma is. Mindeközben a televízió aggasztó helyzetről tudósított: Magyarországot ellepte a hó, és hogy az ítéletidő miatt több száz faluban megszűnt az áramszolgáltatás, a hótorlaszok miatt az autópályák járhatatlanok, és a budapesti tömegközlekedés is akadozik. Ekkor - elsőként, prioritási sorrendben - B megkapta a BELUGYMIN SMS-ét: "Segítünk! Ne hagyja el a gépjárművét! Ha elfogy az üzemanyaga, üljön át másik gépjárműbe! Belügyminisztérium". Megijedtünk, hiszen a sétáló utcában egyetlen autó sem parkolt.

A közvetített sajtótájékoztatón az egészségügyi helyettes államtitkár kapott szót, aki televízión keresztül figyelmeztetett mindenkit, hogy az alkoholfogyasztás nem nyújt megfelelő védelmet a rendkívüli időjárás ellen. És valóban, a sörtől ugyan nem lett melegebb, de azért csak sikerült kellő bátorságot merítenünk belőle, hogy felvegyük a harcot a természet ellenállhatatlan erőivel.  

Már a delet is javában elütötték, s csak ezután kíséreltük meg a kitörést Szentendréről, a Bartal tanya irányába az S jelzésen. Helyzetünket nagymértékben rontotta, hogy Szentendréről kifelé alig találkoztunk néhány autóssal és két rendőrautóval, de hiába is próbáltunk volna beülni hozzájuk, nemhogy megálltak volna, inkább gyorsan továbbhaladtak. B. fekete síálarca, Cs. palesztin sálja (shemagh, keffiyeh, yashmag) és M. militaryzöld szemöldökig felhúzott sálja miatt inkább útonálló zsiványoknak, mint bajba jutott állampolgároknak nézhettek.

Az izbégi elővárosi részre érve már ízelítőt kaptunk az ítéletidőből. De reménysugárként a szürkés felhőkön keresztül átsütött a Nap (aggódtunk is, hogy hóvakságot kapunk), és 60-70 km/órás szellő simogatta arcunkat. A hó vastagsága váltakozott: hol néhány centi hólepelben, hol pedig combközépig érő hóban dacoltunk a zord idővel. A helyzetünk többször kilátástalanná vált, már-már a túra tervszerű befejezése is kétségessé vált. De tudtuk a BELUGYMIN mögöttünk áll és elég pálinkánk is volt. A legrosszabbra készülve, B hozott egy termosz meleg teát, amit megbolondított a Tátrai tea legerősebb változatával, a Zsivány teával (Zbojnícky čaj, 72%) is. Jól esett. Mármint a tea. Is. Meg a hó is.

A rossz látási viszonyok ellenére utunkat segítették a bokrokra, ágakra kötött nemzeti színű szalagok is. Feltehetően a köztes úti célunknál (Kő-hegy) ünnepség lehetett vagy legalábbis az volt az eredeti elképzelés.  A Pomázi útról letérve a Püspökimajori szőlőkön keresztül sarkkutatókként láncban menetelve értünk el a Dobos-hegy aljáig. Utunk során elfoglalható gépjárművet minden igyekezetünk ellenére nem találtunk, illetve, amit találtunk az is zárva volt. Így a Belügyminisztérium 2. számú ajánlását a gépjárműfoglalásról, nem tudtuk teljesíteni.

Egy kis kerülővel (konkrétan az egész Dobos-hegyet és Bubán-hegyet kerültünk meg. Na jó, nem teljesen, mert kerteken, gyümölcsösökön és sűrű bokrokon keresztül a térdig érő hóban korrigáltunk az úton és így) a Kis-Kő-hegyet érintve 15-16 óra körül értünk el a Kő-hegyi menedékházat, ahol meglepődve tapasztaltuk, hogy rajtunk kívül más túrázókat is kicsalt a felejthetetlen március időjárás. A szoba közepén lévő kályha mellett pótoltuk az út során leapadt árpaszintet. Az illatok nagyon csiklandozták orrunkat, különösen a kolbászlevesé, de tudtuk nem ehetünk. Majd csak Pomázon az Udvaros étteremben.

A menedékház udvaráról szép panoráma nyílt Szentendrére. Nem sokáig csodáltuk, mert a kályha melletti asztal és a kinti hőmérséklet közötti különbség mindenkit indulásra sarkallt. A Kő-hegyről a Z jelzésen ereszkedve rövid időre megálltunk a Petőfi-pihenőnél is, ahol az emléktábla szerint a lánglelkű költő 1848. szeptember 23-án megpihent és onnan gyönyörű kilátás nyílik Pomázra. Szép időben biztos.

Nagy megkönnyebbülés volt, mikor beértünk Pomázra. Ennek örömére, rögtönzött bárpultként a tanyasi postaládákon feléltünk valamennyi maradék védőitalunkat és az Udvaros étterem felé vettük utunkat. Az M. ismerőse által ajánlott, egész évben nyitva tartó étterem persze most zárva volt, így más nyitva tartó éttermet nem ismervén, HÉV-re szálltunk és Budakalásznak vettük az irányt. Itt a már januárban látogatott Country tanya vendéglőbe siettünk, ahol tárt ajtókkal (lengőajtó van) és finom ételekkel várták a megfáradt, fázó vándorokat.

A vacsora közben ismét csatlakozott hozzánk K. a hegedűjével, de zenélni - B. legnagyobb sajnálatára - nem volt hajlandó. Vacsora után jól eső fáradtsággal és élményekkel tele, csapatunk hazaindult Óbudára. Á. másfelé, de Óbudáig velünk tartott. :)

B, Á

Egy jól sikerült házibuli után volt, akinek elég nehezen indult a nap (9-kor indult a Nyugati pályaudvarról a vonatunk, de reggel 7-kor volt még, aki a Pilisvörösváron a WC előtt térdepelve öklendezett, ugye…). Ennek ellenére most sikerült eltalálnunk a vágányt és a megfelelő vonatot.

H. szavajárásával „Szob körül” (na jó, kicsit előbb, Nagymaros magasságában) némi nyílt pályán való veszteglés után meg is érkezett kibővült csapatunk (6 fő) Zebegénybe, ahol a jól bevált sarki cukrászdát és a mellette lévő (étterem-)sörözőt most is zárva találtuk (szabotázs!), így a templom előtti közértben tankoltunk fel az útra 1l-es palóc sörökkel. B-t itt fiatal diáklányok is megszólították, félreértésből vagy célzatosan. Ezt diákcsemegével meg is akarta hálálni, de addigra eltűntek. Feltehetően elkezdődött a hittanóra.

A túra első szakaszán most is főleg hegymenetben haladtunk a Duna mentén. Kissé felvillanyozódott a csapat, amikor tábla jelezte, hogy már csak néhány méterre van a női pihenő. Egymással játszadozó nimfákat sajnos nem találtunk a zöldellő ligetben, hiszen csak a jelzőtábláról kopott le egy kis festék, mert hamarosan megérkeztünk a Borostyán-kői pihenőhöz.

 A hosszú tél után (akkor még nem tudtuk mi vár ránk 2 hét múlva, a március 15-ei túrán) a könnyed előtavaszi túra is kellemesen igénybe vett mindenkit, így minden pihenőt kihasználtunk, hogy könnyítsünk a flaskák és az üvegek tartalmán. Kiváló alkalom nyílt eközben ornitológiai megfigyelésre is.

A Dobozi-orom után az S3 és az SB utakon végül elértük a Remete-barlangot, ahol apró gyíkok módjára sütkéreztek a túrázók a kőteraszokon. Nem is nagyon volt helyünk, mert a talaj még elég nedves volt, szélvédett helyünk meg alig akadt, ezért ott tébláboltunk, mint flamingó a lávaömlésben. A Hajózási szabályzat értelmező rendelkezéseinek (kisgéphajó - nagygéphajó, vontatmány - tolatmány, hegymenet - völgymenet) megvitatása, néhány szendvics és fotó után megkezdtük elindultunk Nagymaros felé.

Az Ördög-hegyen és a Szürke-hegyen keresztül továbbhaladtunk az SB-n. Az útvonal elején főleg felfele, a majd végén leginkább lejtmenetben haladtunk a még kies, de hamarosan már éledező tájon.

Nagymarosra beérve utunk a többször látogatott Korona étterembe vezetett. Bár ne tettük volna. Ugyan az ételt legalább frissen készítették (legalábbis valami klopfolás hallatszott a konyha felől), de a kiszolgálás pozitív számmal nem értékelhető. Az étlapon feltüntetett ételek nem teljesen fekték a feltálaltakat, ráadásul nem is különösebben ízlettek (pl. a szűzérmékre mienk kellett egy fél lábas lecsót ráönteni?!). Az étterem 6-kor be is zárt, így a zárás előtt negyed órával érkező két vendéget nem is különösebben volt hajlandó kiszolgálni a mogorva vendéglős. Mindezek miatt megfogadtuk, hogy a következő túrákat már biztos, hogy nem ebben az étteremben fogjuk zárni.

Elégedetlenségünket természetesen kifejeztük a fizetésénél és gyorsan távoztunk, de igazából csak vonat miatt, amit 4 percünk volt elérni. Hazafelé túrázók több csoportját szedte fel a vonat, akik Cs-vel együtt azon aggódtak egészen Pestig, hogy siettek a vonat után, nem volt idő jegyet venni és akkor most mi lesz? Nem lett semmi. Ajándék volt az út visszafelé.

Úgyhogy kellemesen elfáradva, este 7 óra körül érkeztünk meg hazánk szívébe, Budapestre.

Z

A TSZ idei évadnyitó túrájára a Nemzetközi Vámnapon 2013. január 26-án került sor. A csonttörő hideg miatt csupán 3 fő vett részt a túrán, amely a Csillaghegyi HÉV megállóban található Peron Box elnevezésű vendéglátóipari egységből indult.

 A 9 órai találkozót követően úgy fél tizenkettőkor indult útjára a túra a piros jelzésen a JÓzsef-hegy irányába. A cél a tavalyi Sonnenblume túra megismétlése volt. A túra első szakaszában aszfalton közelítettük meg a hegyet, majd a szokásos koccintást követően a járhatatlan úton haladtunk felfelé. Az előző napokban esett hó a hidegnek köszönhetően megmaradt és a túrázók léptei alatt ropogott. Mivel a térképfelelős a túrán egészségügyi kifogások miatt nem vett részt, ezért a tavalyi Sonnenblume túrát a térkép hiánya miatt nem sikerült megismételni, így a korábbi útról lekanyarodva Budakalász felé rövidítettünk.

 A túra végül a Budakalász-lenfonó HÉV megálló közelében lévő Country-tanya nevű étteremben zárult. Az étterem által kínált vadnyugati típusú ételek finomak voltak, a kiszolgálás talán egy picit túl gyors volt, ami egy kis bizalmatlanságra adhat okot.

Á

November 25-én került sor a TSZ-TT hagyományos évadzáró Winterschlaf túrájára. B tervei szerint a túra a Nógrádi vártól Szendehelyig vezetett volna. Csakhogy az élet ezt felülírta.

A vitatott indulás (B szerint Á késése, Á szerint B túlságos határozottsága miatt a 8 fős csapat nem a Vácon át Szobig közlekedő zónázó vonatra szállt fel, hanem az egy vágánnyal odébb várakozó váci személyvonatra. Később persze kiderült, hogy ezt többen is észlelték csak nem mertek szólni. Csak hát néma gyereknek… ugye) után teljesen nyugodtan dőltünk hátra a vonaton, azzal a tudattal, hogy a váci csatlakozó vonatot kb. 20 perccel lekéstük. Ebben készségesen megerősített a kalauz is.

Vácon a vonatról leszállván, egyből az állomás melletti sörözőbe vezetett utunk, hogy a hosszú utazás fáradalmait kipihenhessük és a stratégák (M és B) új útvonalat tervezzenek. Minthogy csak a Börzsöny térkép volt nálunk, Vác felett pedig ugye a - természetföldrajzi értelemben a Cserháthoz sorolt - Naszály  fekszik, így térkép hiányában, rendhagyó módon okostelefonok és Mrc hibrid alkalmazásának segítségével új útvonalat néztünk.

Már az indulás sem volt egyszerű (és most nem a kezdő sörök miatt), mert elsőként ki kellett jutnunk Vác városából. Majdnem sikerült már a vasútállomás területén is eltévednünk, de végül egy kis menetelés a sínek mentén, meghozta az eredményét és rácsatlakoztunk a S- jelzésre a Gombási úton.

Kissé elbizonytalanodtunk, amikor utunk laktótelep mellett vezetett, majd később – egy aluljáróban – keresztezte a matricaköteles M2-est és néhány száz méteren azzal párhuzamosan is haladt. Szerencsére rövidesen az út elkanyarodott É-ÉK irányba. Útközben először kvados fiatalokkal, majd lelkes, amatőrnek nem mondható, fémdetektorral rendelkező színesfém gyűjtőkbe botlottunk. De fényképezőinket észlelve, sietve továbbálltak. Utunkat hétvégi házak, mezőgazdasági területek, szegélyezték és a párából elő-előtűnt a váci cementgyár kecses sziluettje.

Kizárólag a robbanásveszélyre figyelmeztető tábla miatt (mert hát ugye a tiltott gyümölcs édesebb) tekintettük meg a Gombási agyagbánya ipari kráterét és a „B” szállítószalagot.

A SO és S3 kereszteződésnél döntési ponthoz jutottunk: M és B ismét kő-papír-ollóval döntötte el a további útvonalat. Sajnos B nyerte, így a Sejcei mészkőbánya széle helyett a Naszály-hegytetőre (652) vezető hosszabb, meredekebb és sokkal fárasztóbb S3 úton haladtunk tovább, amely elején két kutya (egy puli és mudiféleség) csatlakozott a csapathoz (talán a finom falatok és egy szebb jövő reményében).

A fárasztó – és a 85-90%-os relatív páratartalom miatt igen kemény – szakaszt követően (a kutyák is szemmel láthatóan elfáradtak) egy darabon még a S+ úton folytattuk utunkat az ossziáni ködben (vagy a felhőalap volt nagyon alacsony), majd megkezdtük az ereszkedést a Naszály túlsó, északi oldalán. A nedves talaj miatt kicsit téli Vadálló-kövek fílingje volt.

Meg kell emlékeznünk az utunkat végigkísérő QR (kétdimenziós pont-)kódokról is. A környező turistautakon elég sűrűn botlottunk fa cölöpökbe, amelyek tetején egy-egy információs QR-címke volt elhelyezve. Ezeket telefonnal leolvasva, az úthoz kapcsolódó kérdésekre és arra adott válaszokra lelhetünk. A QR-kódos cölöpöknél gyakran meg-megállva, lassan haladtunk fölfelé a Naszályra. B azért elfilozofált azon, hogy mennyiben változtatható meg a QR-kód alkoholos filccel véletlenszerűen berajzolt pontokkal, pixelekkel.

A S+ útról áttértünk az országos kéktúra útvonalára (K+), majd a Naszály gyertyános-bükköseiből kiérve a  Gyadai-rétre jutottunk. Itt hűséges kísérőink (a két kutya) leváltak tőlünk, talán a hátán rőzsét cipelő öregasszony riasztotta el őket. A tanösvényen és a több száz év óta híres kaszálóréten (hosszú ideig itt kaszálták az alagi versenylovak szénáját is) keresztülvágva Szendehelyet hátulról közelítettük meg.

A falun át haladva tömény cefreszag csapott meg, amely a Szendi Szeszfőzdéből áradt. Kíváncsiságból benéztünk, hogy éppen mi fő a kisüstben, ami nem is volt olyan kicsit.

Az előre eltervezett módon a túrát a Szepi étteremben zártuk. A TSZ megtartotta éves záró ülését: B összegezte az idei évet. Az éves beszámoló szerint a TSZ 2012-ben 4 túrát (Sonnenblume, Frühlingserwachen, Börzsöny, Winterschlaf) szervezett meg. Ezt 2013-ban is szeretnénk tartani vagy felülteljesíteni. A jövő évi tervek között ismét szerepel a TSZ egyenpóló és egy best of TSZ fényképalbum elkészítése. A Vezetőség új tag felvételére idén sem tett javaslatot. Egyebek napirendi ponthoz javaslat nem lévén, szavazás után a levezető elnök megállapította, hogy a TSZ egyhangúlag elfogadta az éves beszámolót és a jövő évi célkitűzéseket. Ezután bezárta a szakosztálygyűlést, M , B és  többi jelenlévő áldomást ivott, csakis a jegyzőkönyv kedvéért.

Az estebéd és jónéhány pohár bor után távolsági buszra szálltunk (3 is jött egymás után!) és Szendehelytől egészen Újpestig szégyenszemre állva utaztunk. Nem mintha nem lettünk volna elég fáradták már úgy is.

Á, B