Szent Mihály napján, a nyájak behajtásának, a pásztorok számadásának és fogadásának időszakában hajtotta ki a TSZ tagjait a Pilisbe. Gyönyörű őszi idő lévén a túra a Lombhullás (Blätterfall) nevet kapta.
Az előzetes tervezés közben B most is sokat őrlődött a túraútvonalak között, de végül a választás a könnyebben elérhető Pilisre esett. Az előzetes tervek alapján a túra útvonala Pilisszentlászló - Spartacus-ösvény - Visegrád volt, amit többé-kevésbé sikerült is tartanunk.
A túrán a TSZ 3 fős maroknyi csapat vett részt, igaz Budakalászig velünk utazott K is. B első megdöbbenésére, mert K áldott állapotára tekintettel korlátozni kellett volna a túra nagy nehezen eltervezett útvonalát. Induló állomásunkra, Pilisszentlászlóra végül nagy nehezen (mert Szentendre és Lajosforrás között útfelújítás zajlott és két biciklis legalább ötször megelőzte a buszt) 11 óra körül el is jutottunk, és rögtön megszokott helyünkre, a Gesztenyés sörözőbe tértünk. De csak azért, hogy felkészüljünk a nagy útra. Ez annyira sikerült is, hogy már csak nagy nehezen álltunk fel az asztaltól alig valamivel délután 2 óra előtt. M úriasan rá is gyújtott egy szivarra, amit a túra közepéig szívogatott. Vagy legalábbis a szájában tartotta. A faluból kifelé, egy darabig a Z jelzésen haladva és néhány mozgóképi felvétel készítése közben M el is hagyta kedvenc kockás sapkáját. Vigasztalta viszont, hogy B-vel együtt avathatták fel TSZ alapítótagi piké pólójukat.
Egy kis idő után a jelzésről a megfelelő helyen áttértünk a jelöletlen Spartacus-ösvényre (vadászati cserkelő ösvény), de később még erről is sikerült letérnünk. Ez persze szándékos volt, mert olyan nincs, hogy eltévedünk és mert a kalandvágy és az érintetlen természet iránti csodálat fűtötte a gyönyörű őszi idő által is melengetett kis lelkünket. Szó, ami a szó egyre feljebb kapaszkodtunk, míg végre elértünk egy sziklateraszt. Csak találgattunk volt, hogy hol lehetünk, de igencsak szép volt. B felfedezett egy sziklaüreget, amiben esküdött, hogy egy, a családi címerükben szereplő sárkánykígyót pillantott meg elsőre. Akármi is volt, nyugodtan megpihentünk, elköltöttük szerény uzsonnánkat és az utolsó sört. Maradtunk is volna még, csak hát az idő haladt előre, a Nap meg egyre hegyesebb szögben ért, ezért ismét útnak indultunk.
Nem volt könnyű dolgunk, hiszen a jelzés nélküli ösvényt kellett megtalálnunk. Nagy szerencsénkre azonban kis idő múltán megpillantottunk egy túrázót, így újra rátértünk a Spartacus-ösvényre. Nehéz volt ellenállni az utunkat szegélyező, különböző földtörténeti időszakokban keletkezett képződmény és a táj átformálásának is, de tudatos természetjáróként erőt vettünk magunkon és csak pózolni álltunk meg.
A Jenő-kunyhónál csak egy szusszanásra álltunk meg, majd folytattunk utunkat. Az Apátkúti erdészháznál tértünk csak rá a P jelzésre, majd a Pisztrángos tavak mellett elhaladva betértünk az Ördögmalom erdei étterembe. B legnagyobb sajnálatára nem próbáltuk ki a különféle módon elkészített, jobbnál-jobban hangzó és illatozó pisztrángételeket, mert Visegrádon már vártak minket. Viszont oda még érdemes visszamenni.
Igencsak szürküllött, amire Visegrádra beértünk. A változatosság gyönyörködtet alapon most a Kovács-kert éttermet választottuk, hogy megfelelően fejezhessük be a túrát. Közben megérkezett Cs és T is, így már 5 főre bővülve költöttük el kiadós vacsoránkat és értékeltük a megtett utat. Kellemes fáradtsággal, de élményekkel tele bíztuk magunkat T-ra, hogy friss jogosítványával szállítson vissza Budapestre. Ami meglepően jól sikerült is.
B.
