Mint ahogy a rózsásujjú hajnal Keleten, úgy kelt a Túraszakosztály maroknyi csapata is téli álmából az év első túrájához. Talán a bizonytalan idő szegte többek kedvét, de a sokat próbált 3 főt (Á, B, Cs) nem sikerült eltántorítani eredeti elhatározásuktól. Ehhez képest a túra nevéhez (Napraforgó, Sonnenblume) méltó idővel ajándékozott meg bennünket Szent Péter. Hárman, pontosabban négyen indultunk, mert ahogy a legutóbbi túrán, most is velünk tartott Sanyi(ka), a tacskó (tisztességes nevén Tróger Sándor).
A szokatlan „korai” indulást a csatlakozás indokolta, így sikerült, hogy majd’ húsz év után eljutottunk a Nógrádi várhoz. Na, de még vissza az előző naphoz: B. lázas keresés ellenére sem találta meg az utazási igazolványát, a kamásliját és a pálinkás poharait. Talán fokozatosságában is ennek érezte a legnagyobb hiányát, de végül az éjszaka közepén meglettek a poharak. Így már nyugodtabb szívvel vágtunk neki a verőfényes szombati napon.
Vonattal Vácra, majd onnan a Piroskával Nógrád településig utaztunk. Már a vonaton figyelmeztetett egy kedves hölgy útitársunk, hogy a túra elején elég rossz lesz a terep. Ehhez képest pont az elején volt viszonylag járható, a közepétől meg combközépig érő saras útnyomokat kellett kerülgetnünk.
Első utunk természetesen a helyi vendéglátóhelyre, a falu közepén található Pityóka kocsmába vezetett. Előtte azonban útközben megtekintettük a szombati kirakodóvásárt is. A kocsmában - jó szokásunk szerint - megterveztük az utat és egy kör (!) elfogyasztása után a szomszédos kisboltban feltankoltunk. Természetesen nem kakaóval.
Laza kis kaptatóval érkeztünk fel a várba, ahol kényelmesen elköltöttük a tízórai söreinket. B.-t megérintette a hely szelleme (meg a sör is), mert egyik sokadik felmenője a 15. században nagyszabású építkezéssel bővítette a várat és családi címerüket is feltárták a XX. század eleji ásatások során. Gróf Széchenyi után B. is megtekintette a vár romjait, majd ezután újra útra kerekedtünk. A vár aljában lévő kapufeliraton ("Légyszi ne szarj ide") jó derülve búcsúztunk a falutól és a pálinkafőzde mellett végleg a K+ jelzésen elhagytuk. A jelzés helyett a keréknyomokat és a logikusnak tűnő utat követtük, amely a Hosszú-bércen vezetett végig. Innen szép látvány volt Berkenye falu, de sajnos a turistaút egyre távolodott tőlünk, így nem volt mit tenni, egyenesen az út felé vettünk az irányt és keresztülgázoltunk mindenen. Először egy kellemes, de lápos réten, majd az azt szegélyező áradó patakon.
A patak elég sebes és széles volt ahhoz, hogy helyből megugorjuk és a hidat is meglehetősen megrongálta az ár, de sehol nem találtunk megfelelő gázlót. Így az élére fordult fahídon egyensúlyoztunk át egyenként. Külön megemlítendő B átkelése, mert Á és Cs hirtelen rögtönzött korlátjában kapaszkodva kelt ált, Sanyikával a másik kezében. Sikeresen át is értünk, de máris újabb veszély leselkedett ránk.
A vasúti töltés sima ügynek tűnt, csak a szél zúgásának hitt hang a vonat volt. Ami persze a másik irányból tűnt fel, mint ahogyan a "szelet" szemléltük a sínpár közepén. Keményen ránk is kürtölt a közeli kanyarból, így akciófilmbe illő módon vetődtünk be az erőbe. Innen már nem volt sok a K+ turistaútig. A félméteres sárban a keréknyomokat kerülgetve haladtunk a Bika-rét magasságában lévő elágazásig, ahol a K útra fordultunk, ami már Szendehelyre vezetett. Kellemesen elfáradva és meglehetősen sárosan tértünk be a Szepi fogadóba, ahol B. és régi jó ismerősével is találkozott. A bőséges estebéd elfogyasztása után buszra szálltunk és pillanatok alatt álomba szenderedtünk. Újpesten búcsút intettünk egymásnak a március 15-i legközelebbi találkozásunkig.
B.
