Az Egymillió Korsó Magyarországon Mozgalom (EKMM) emléktúrájára 2014. június 15-én került sor. Olyannyira emléktúra volt, hogy maguk az alapítók sem tudták megállapítani az alapítás pontos évét, mert ex temporibus veteribus in desuitudinem abierunt (régi időktől fogva feledésbe merült). Ezért segítségül hívták a korábbi túranaplókat is, amiből megállapították, hogy a mozgalmat 2006-ban vagy még inkább 2002-ben alapíthatták, hiszen egy 2010-es túranaplóban, már emléktúraként szerepel.
Teljes tagsággal, 3/3-ad arányban vágott neki a Túraszakosztály az emléktúrának. A Nyugati pályaudvaron M és B egy-egy sörrel készült fel a hosszú (majd’ egyórás) útra. A tagok a felkészülésbe és M almalapú csilipálinkájába olyannyira belefeledkeztek, hogy a térkép elő sem került a vonatot, így történhetett, hogy nem Nagymaros-Visegrád megállóhelyen, hanem Nagymaros-felsőn szálltunk le. Ahonnan a TSZ egyik jelmondata ellenére, szégyenszemre visszafelé kellett indulnunk. Hogy ezt gyorsan elfeledjük, a Fő téren található Bethlen söröző teraszán megittunk néhány sört. De még mielőtt a kellemes teraszra értünk volna, ismeretlenül megállított a francia David Balazic cipész és csizmadia mester. B hallomásból ismerte a mestert, de hagyta, hogy a jó üzlet reményében végigmondja turisztikai ajánlóját.
Első megbotránkozásunk a sörözőben történt, amikor a csinos csapos csaj közölte, hogy csapolva csak alkoholmentes sör van! Ilyet egyikőnk sem hallott még. De üveges szerencsére volt. A mellettünk lévő asztalnál a „a copfos csúf” Imi ült, aki szüleivel sörözött éppen. Imi a törökmezői turistaház egyik kiszolgálószemélye, elmondása szerint olyan mindenes. Szinte megállás nélkül beszélt hozzánk a másik asztaltól, jobbnál jobb tanácsokkal ellátva és történetekkel traktálva. Már-már terhes volt számunkra, így viszonylag gyorsan elfogyasztottuk a sört. Annyira azonban jó volt, hogy megtudtuk a törökmezői turistaházban Kati néni lesz a kulcsszemély. Még utoljára a lelkünkre kötötte, hogy nem találkoztunk vele, nem is ismerjük. Mondjuk eszünk ágában nem volt megismerni. Készleteinket feltöltöttük a kisboltban (dobozos és helyi kézműves sörök, meg szotyi) és útnak indultunk a vasúti gyalogos aluljáró népi-mesei falfestményei között.
A városból a meglehetősen emelkedő a K+ úton jutottunk ki. Vissza-visszapillantottunk a visegrádi várra, majd az erdőben végleg eltűnt mögöttünk és magunkra maradtunk. Bátorságot M meglepően jó golden almapálinkájából gyűjtöttünk, többször meg-megállva. Néhány kilométer után persze M megint tudott egy rövidebb utat így azt választottuk. Pechünkre. Na jó, nem, de ismét jelöletlen – állat koponyák szegélyezte - terepen hatoltunk át a sűrű növényzeten, amire végre ismét a jelölt útra tértünk. Innen viszont egyenes út vezetett a törökmezői th-hoz.
A turistaházat legutóbbi túránk óta kellemes pihenőhellyé alakították: fedett-zárt teraszú étterem, nagy játszóparkkal. Ugyan sokat kellett várnunk Kati nénire, de végül csak kijött és felvette a rendelést. Nagy adag ételek, normális áron. El is pilledtünk tőle, meg az idő is előrehaladt, ezért meghoztuk a felelős döntést: visszaindulunk Kismarosra.
A PZ úton elindulva a Panoráma-autóút derékszögű kanyarjánál letérve torony iránt átvágtunk a Só-hegyen. Ezzel ismét a műútra kerültünk, ami már a kismarosi hétvégi házak között vitt egészen a 12-es autóútig. Innen viszont a vasút mentén kb 2 km-t az állomásig gyalogolhattunk. Viszont kedvükre csemegéztünk a mosolygó cseresznyékből. A kismarosi állomáson a kedvenc kocsmánk (és a jegypénztár is) sajnos bezárt és a közelben sem volt más hely, így elszöntyömpörödve vártuk a szobi személyt (vonatot), amivel elcsigázottan, szomjazva Budapestnek vettük az irányt.
B.
P.S: Igazából a túrát három-négy mondatban is össze lehetett volna foglalni, de a részletes leírással próbáltuk ellensúlyozni az egyhangúságát. Meg hát méltatlan lenne, ha az alapítói emléktúrát csak néhány mondattal intéztük volna el.
