Hosszas kihagyás után (februári Sonnenblume, mert a márciusi Tavaszi ébredés kimaradt) és annál csak még nagyobb várakozással kerítettünk sort a Túraszakosztály következő túrájára. Féltünk, hogy a nagy számú résztvevőt nem vagy csak nagy nehézségek árán fogjuk tudni koordinálni. Ehhez képest csak a törzsgárda három stabil résztvevője (a két alapító tag és egy pártoló tag) tisztelte meg a szakosztályt és magát a természetet.
Indulópontunkra, Pilisszentlászlóra, Szentendréről busszal közlekedtünk fel. Itt már-már tumultuózus jelenetek között kellett volna felszállnunk a menetrend szerinti buszra, kisebb feszültségek között. A vasárnapi (szombat volt!) senior kirándulókkal már annyira tele volt a busz, hogy éppen a bakancsunk orra nem lógott ki az ajtón és ekkor megjelent a NÉNI. Összevitatkozott az éppen intézkedő forgalmistával, majd B.-vel is ("Na, akkor most már tessék felszállni a buszra, de tessék csöndben is maradni, mert ez nem egy társaskör!"). Ennek ellenére igen kényelmesen - ülve! - utaztunk fel a hegyekbe.A Rózsa-hegyet kerülve, a jelzésen értünk a Pap-réti erdész- és vadászházhoz, ahova M a vizuális tiltás (tábla) ellenére be akart térni. Egy sörre, mi másra. De miután társai lebeszélték, felhagyott eltökélt szándékával. Valószínűleg összekeverte a helyeket, mert amire gondolt nem erdészház volt, hanem egy vendéglő és nem a Pilisben van, hanem a Börzsönyben. Egyedül a rét a közös, ahol fekszik.
A Pap-réten kis pihenő és néhány sör után folytattuk utunkat a P jelzésen. A PZ, majd PS jelzésen értünk a Vörös-kő esővédőt, majd az igen szép kilátást kínáló emlékoszlopot. Az emlékművet 1946-ban emelték az "erdők felszabadulása" - vagyis az addig a turisták elől elzárt magánerdők államosításának - emlékére.Kis társaságunk itt ismét gerilla grillezésbe kezdett (a meglehetősen nagy szélben), aminek során megsütöttünk minden maradék élelmiszerünket. Mindösszesen annyit, hogy azt már négyen (időközben a hazánkban vendégeskedő hazánkfia Mrc-val is kiegészültünk) sem tudtuk megenni. Így az megmaradt a Pilis vadjainak. A közös fotók elkészítése után búcsút intettünk alkalmi túrázó barátunknak, aki bringával Dobogókő felé akarta útját folytatni. Mi meg lefelé Leányfalura.
Túlságosan is jóllakva (M kissé még be is b*szcsizva) indultunk lefelé a meredek, kanyargós kis ösvényen, egy nagy zacskó szeméttel a kézben egyensúlyozva. Nagy örömmel álltunk meg a Vörös Meteor-forrásnál, ahol friss víztartalékainkat feltöltöttük és egy rövidet csendesen meg is pihentünk. A forrásnál Á. még egy - igen ritka, a patakokban élő - erdei manót is lencsevégre kapott. Mondjuk elé elmosódott lett a kép, de akár az is lehetett, TSZ-es pólóban.
A rövid pihenő mindenkit felfrissített, így a P+ jelzésen üdén értünk Leányfalu településre. Az erdőből beérve szépen felújított házak és századfordulós villák fogadtak, ahogy erről az információs táblák is tájékoztattak. A Gyulai Pál utcán egyenes a 11-es útig sétáltunk, ahol néhány perc várakozás után sikerült is felszállnunk a menetrend szerinti buszra. Egy legénybúcsúba induló ("Miklós legénybúcsú") vidám társaság és néhány megbotránkozó utas közé ("Figyeljél már a kisgyerekre! Ne káromkodj, mert állcsúcson baszlak!"). Ők is egyen pólóban, mi is, ezért csináltunk is néhány szelfit velük.
A busszal Szentendréig utaztunk, ahol Sz várt mindenkit, de leginkább B-t. Egy gyors fagyi után pedig visszaindultunk Budapestre.
B.
B.
(A HÉV-en azért megállapítottuk, hogy a túranapló-írásban már Á és B is kezd megkopni, M pedig nem is soha (még amikor vállalta, akkor sem). Így esik, hogy - a korábbiakkal ellentétben - mostanában kevésbé fantáziadús, de annál tárgyilagosabb beszámolók születnek a túrákról. Feltehetőleg Á és B alkotói válságban van, kezdenek kiégni, ami ellen tenni kellene. De még nem tudjuk mit. Ha van ötletetek, írjátok meg kommentben! :)
