A 2012. szeptember 16-án tartott őszi túránk – mondhatni, hogy – az improvizáció jegyében zajlott. Kezdődött azzal, hogy B napokon keresztül a Pilis térképet forgatta és a lehetséges útvonalakat latolgatta. Csakhogy a Pilist igen nehéz volt megközelíteni azon a gyönyörű verőfényes szeptemberi hétvégén, mert egyrészt a partizánok felszedték az Esztergom-Pilisvörösvár közötti vasúti pálya síneit, másrészt pedig a HÉV sem járt Békásmegyer és Szentendre között (pótlóbuszon meg nem akartunk szorongani, mint a buzik a Viasaton). Így B. szombaton, a túra előestéjén dühösen csapta össze a Pilis térképet és este fél kilenc magasságában értesítette a résztvevőket, hogy a következő reggel a Börzsönybe mennek túrázni.
Így is lett. Ugyan konkrét útvonal továbbra sem volt, és a vonat is késéssel indult (10 percünk lett volna Szobon elérni a márianosztrai buszt), azért csak elindultunk. Az utazás nyugalomban telt, egészen addig, amíg a Dunakanyarban Á. – az országot jól ismerő, tájékozott túrázóhoz méltatlanul – megkérdezte, hogy a túlpart már Szlovákia-e? {Csak remélni merem, hogy ez pillanatnyi rövidzárlati cselekmény volt! – B.} Innentől sok nyugalmunk nem volt, mert a vasúti kocsiban lévő házaspár folyamatosan tájékoztatott minket a környék természeti és kulturális éppen látható nevezetességeiről. Meg is jegyezték, hogy a mai fiatalok sajnos egyáltalán nem ismerik Magyarországot, pedig mennyi szép hely van itthon is. (Egyrészt már nem vagyunk annyira fiatalok, másrészt meg nem kellene egy ember miatt általánosítani. :) A TSZ vezetősége sajnálattal állapította meg, hogy emiatt Á. TSZ tagi felvétele további egy évre halasztódik.
Szobra érkezve a nosztrai busz bevárta a vonatot és még további 15-20 percet késett. Így körülbelül háromnegyed tizenegy körül értünk Márianosztrára, ahol első utunk a vendéglátóhelyre (kocsmába) vezetett. A kerthelyiségben elfogyasztott néhány sör (hagyományosan Dreher; megjegyzem Á. először mást ivott, ezért még távolabb került a tagfelvételtől) hatására ismét kóstoló következett: M. és B. azt a (városi)legendát próbálta cáfolni, hogy a vadgesztenye igenis ehető. Orvosi beavatkozásra most sem került sor, mondjuk ezt lehet a pálinkának is köszönhettük, amivel a sört kísértük. Mondjuk továbbra is jónak tartanám a kis növényhatározó iPhone app-ot. A gondos tervezés (B. és K. kő - papír - ollóval döntötte el az útvonalat és nagy szerencsénkre B. nyert a rövidebbel) után elindultunk Nagybörzsöny felé. De azért még megvártuk, amíg a kocsmában ránk ütik a delet. A szokásos „műtermi” fényképezkedés természetesen most is megvolt, a falméretű sziklás tengerparti tájképpel és középen a konnektorral.
Ezután utunk a pálos kolostorból átalakított márianosztrai fegyház es börtön, valamint annak mintagazdasága mögött vezetett (”Fegyverrel és kutyával őrzött terület, Vigyázz nagyfeszültség” – nem tudtuk eldönteni, hogy a fogvatartottak vagy őrök lehetnek feszültebbek). Egy darabon hozzánk szegődött egy kiskutya is. A P+ úton haladva érkeztünk – a használaton kívüli – Nagyirtás vasúti állomás rétjére, ahol az anyatermészet mosolygó almákkal terített pihenőasztallal fogadott minket. A falatozás után a S+ jelzésen folytattuk utunkat, amely egyenesen Nagybörzsönybe vitt be. Takaros kis házakkal szegélyezett utcán értünk be a falu fő terére, ahol megörültünk a közelben lévő Malomkert étteremnek. Az EU-s támogatásból felépült és nemrég megnyitott étteremre szép nagy tábla hívta fel figyelmünket, csak maga az étterem alig látszott. Egyébként nagyon hangulatos, tájjellegű; teljesen olyan, mintha valami skanzenbe térne be az ember. Mivel „már csak” 2 adag főételük volt (és vendég senki, tehát elgondolkodtunk, mikor készülhettek), úgy döntöttünk, hogy csak háziszörpöt iszunk és másik éttermet keresünk. Mind a bodza, mind pedig az akác szörpjük finom volt, bár a fagyasztott gyümölcsöket talán jobban fel lehetett volna engedni.
Másik étterem után kutatva találtuk a „Lepény!” feliratú cégért, ahol egy udvarban utánfutóra épített mobil kemencében sütöttek (valamikor, mert már készen volt) bucit, „börzsönyi” lepényt. M. és K. diós táskával, B. pedig kolbászos bucival csillapította farkaséhségét. Mivel más éttermet nem találtunk (najó, egyet, de az kívülről inkább csak kocsmának nézett ki), így a nosztrai buszra felszálltunk és épphogy csak felfértünk. Látszólag és érezhetően is kb. háromszor annyian utaztak a buszon, mint amennyi megengedett. Olyan szoros ismeretségek születtek, hogy még a Village People is megirigyelt volna! {Ehhez képest a szentendrei pótlóbuszon rögbi meccset lehetett volna rendezni.}
Szobra érkezve – pillanatnyi ötlettől vezérelve – felszálltunk Pestre induló vonatra, amivel egyetlen megállót utaztunk, Szob alsó állomásig. Tettük ezt azért, hogy felkeressük a régi jó Popeye éttermet. Amit sajnos zárva találtunk (mert megszűnt). Mivel a következő vonat egy órával később indult haza, ezért a dunaparti sétányon a gyönyörű naplementében egy-egy zsánerképre gyakran meg-megállva, visszasétáltuk a kompig (most nyitva volt a fogadó, de csak ital volt), onnan meg az állomásra. Este hét órakor pedig elindultunk Pest felé.
A kb. 10 km-es „túra” és a +2 km-es szobi séta a korábbi túrákhoz képest lehet, hogy nem volt sok, de a friss őszi levegő (meg az ózon) mindenkit kellőképpen fejbe***vert.
B
